Hullámokat lovagolva

Nem mondanám egy profi hullámlovasnak magam, már a saját oldalamról nézve, de azt be kell látni, hogy igyekszem terelni a hullámokat úgy, hogy az életem deszkáján maradjak.

Hatalmas arcon csapás volt, hogy Anyukám műtétje mennyire kiborított. Igazából megfogalmaznom is nehéz, de voltak hatalmas zokogásaim, olyan megállíthatatlanok. És nem tudom az okát. Az nem volt kérdés, hogy túl lesz a műtéten, bár most első alkalommal olyan belső feszültség fogott el, és aggodalom, ami nem szokott. De maga a megcsonkítás, az kikészített. 

És direkt használtam ezt a csúnya szót. Fájt, nekem nagyon a látvány. És persze 1000 ilyen képet láttam már a neten, de amikor a saját családtagod, a szíved kettéreped. 

Sokat gondolkoztam ezen, talán a szépen lassan elmúlás, hogy elkezdődtek a műtétjeik a szüleimnek, vagy az hogy jobban kirajzolódik, hogy szükségük van már rám, vagy, hogy be kell látni, hogy törékenyek, és emberi lények, és az a varázs ami él a gyerekben, hogy bizony az ő szülei a minden, az örök, az kezd ködös foltokat bevinni a való életbe. Nem tudom. De napokig ki voltam akadva magamon, hogy a saját Anyukám jobban viseli ezt az egészet, mint Én. 

Persze az idő rendez, helyretesz, hoz be más helyette, de még most is ahogy írom ezeket a sorokat, van egy olyan belső fájdalom. És az is lehet, hogy az élet rendje, hogy ezen szépen átmegy az ember, és kősziklává változik a lelke, a nagyobb csapásokra felkészülve. Nem tudom. 

Másik hullám egy telibe csapás volt. Ugyanis részt vettem egy önfejlesztő ingyenes online kurzuson, aminek volt 3 online hívása, beszélgetése. És olyan sebeket tépett fel bennem, amik azt hittem nincsenek is ott. 

Azzal tisztában vagyok, hogy soha nem fogom kiheverni a válást, de hogy jaj, mi dolgozik bennem az elképesztő. Van egy marék düh, és az igazságérzetem nem hagy békén, hogy bezzeg, és kurvára tudom, hogy ezt táplálni mennyire nem kellene, és nagyon kevésszer jön elő bennem, de ott van, nem múlik. Hogy bennem van örökké, hogy egyszer arcára olvasok, hogy elmondom a valóságot, amiról halvány lila gőze sincs. 

Hogy van bennem még mindig egy nem tudom ezt elengedni rész, és ezért nem tudok úgy igazán nyitni mások felé. Mert pont ma beszélgettünk erről bent, szerintem ezért is gépelek most itt, hogy baszzus, volt az a tarot vetés, és ott az benne volt, hogy nem lesz még egy ilyen nagy szerelem az életemben. És alapvetően ezt tudom is. Több oldalról is.

Egyrészt azt gondolom, ha az ember szerencsés, hogy nagy szerelem adatik meg az életében. Ez nekem pipa, megvolt. 

Másrészt pont ezért azt gondolom, ha akad is valaki, akivel jobban harmonizálok, akkor az azt fogja jelenteni, hogy okés, elleszek vele, de nem lesz az a nagy szerelem, mert nem tudok már megbízni úgy senkiben, ezért nem is feccölnék bele akkora érzelmet. 

De szerintem tök normál az, hogy van egy párod, és jól érzitek magatokat együtt. És erről szól a kapcsolat. És nem a rózsaszín ködöcskéről. 

Bár 45 évesen éretten, reálisan nem is hiszem, hogy lehet ilyen köd még, amikor „új” kapcsolatba kezdesz. De persze ez a gondolatmenet arra ad okot, hogy felmerüljön bennem a kérdés, hogy vajon, pont-e miatt a nézőpontom miatt nem vonzom be a megfelelő embert? 

És persze a beszélgetések alatt az a kérdés is felmerült bennem, hogy Én tényleg szeretnék valakit, vagy csak a külső „társadalmi” nyomás az, ami feszélyez ebben, hogy meg kell felelnem, hogy igenis akkor vagyok teljes ember, ha van mellettem valaki. 

Mert mire is kellene nekem a másik ember?  Beszélgetni, nagyokat enni közösen, jó nagyokat szexelni, néha elmenni együtt valahova, alkalmanként elaludni a vállán filmezés közben és még ehhez hasonló nagyon kreatív dolgokra, de ehhez tényleg kell egy, egy konkrét valaki? ezekre külön-külön simán lehet találni embert. Kell egy olyan, aki erre mind alkalmas? miért szűkítjük így le az életet, vagy magát a helyzetet? 

Be kell látnom, hogy kurvára teljes értékű ember vagyok. Hogy jó nő, kellően szexi, kellően okos, és humoros is. Kedves, az emberek figyelnek arra, amit mondok. És igen, ezzel kellene kezdenem valamit…. 

És mindeközben a kamasz egyre kamaszabb, és most egy percre megállok és megnézem, hogy erről írtam-e már.

pillanat

Ahogy nézem nem volt még. Szóval gyerek nagyon kamasz és ahogy az élet rendje diktálja soha nincsen itthon. Alapvetően ez jó szerintem. A természetes leszakadás.

Csakhogy az Én esetemben egyedül maradok. És egészen megszoktam már a kéthetente szabad hétvégéket, amiknek ha átlagot vonok, legalább a felét depiben töltöm. Már ezt is elég jól kezelem. De hogy bejöttek a hétköznapokba a nagymértékű eltünések ez gáz. Annyira, hogy nagyjából a kötelező megbeszélnivalókig se jutunk el.

Szóval a magányom az úgy fokozódott, hogy erre még nem voltam felkészülve. Cibál az élet rendesen. És igazából Őt a gyereket, az elkövetőt, nem is hibáztathatom, mert csak teszi a dolgát. Él és leszakadva kezd felnőni.

Amikor van melletted egy társ, ennek alapvetően örülsz, mert több időd van megint, végre a másikra. De amikor ez nincs akkor egyenesen arányosan nő az egyedüllét.

Mindezek közepette elakadásom volt a plafon fúrással, az autómmal. Ezekhez több kísérletem után a szüleim segítségét kellett kérnem. 45 évesen. hm, szerintem gáz, de lehet csak ilyen az élet.

Aztán amikor mindenen túl voltunk megyek a fürdőbe, és puff villany el a tükör fölött. Izzóért el, pici halogén, csere, de nem az. Trafót kell cserélni. Beszerelt lefényképez, leszerel, másnap korábban el melóból, de ahhoz nem eléggé, hogy a bolt nyitva legyen, így ismét segítség, még mindig 45 évesen. Szüleim trafót megvesz, átad, este Én beszerel. Ennyire még Én is tudok villanyt szerelni, azaz Apukám megtanította, Én pedig nagyon figyeltem akkor. Siker. 

Mégis amikor ilyen kis hullámok vannak a nagy hullámok közepén, akkor valahol valami sorscsapásszerű érzésem van. 

Gyújtottam füstölőt, most megint mantrázgatok reggelente, könnyebb, egyszerűbb, boldogabb életért magamnak, és a gyereknek.