Egyszerűen Én, amilyen vagyok

Tegnap végre letettem kerek fenekemet, hogy írjak, de egy akkora katyvasz lett, hogy most újra itt vagyok…. Kb, írtam 3 A4-es oldalt és sok értelme nem volt. Ma átnéztem a képeket, talán összeszedettebb leszek. Ott kezdeném, hogy a hátam mögött hagyva picit Párizst…:   … itt vagyok. Most itt Budapesten. De valahogy érzem nem ez az én helyem. És nem tudom, mit hoz az élet, milyen életet, talán majd egyszer újra szerelmet, egy más életet, mint amit elképzeltem. És már nincsenek is terveim. Sodorjon az élet oda, ahol lennem kell. Így lesz jó, hagyom magam. Lássuk… Párizsban otthon voltam. Egyik délután bevásárolt szatyorral a vállamon, álltam a zebránál, zene a fülemben, és „mentem haza”. Elképesztő érzés volt. Átélni ezt. Érezni, hogy jó helyen vagyok. Biztonságban, békében, megnyugvásban.   Ez az egész …. nem is tudom, hogy hívjam…nem nyaralás volt. Kikapcsolódás inkább. Kiszakadva a mostani életből, belecseppenve egy másikba. Egy fikarcnyit sem volt idegen. És mi hiányzott?

 És igen, mondjuk Én sem hiszem el... Picit írok az érzésekről bennem...most. Ott kezdeném el se hiszem, hogy itt vagyok...Mint a legtöbb kislány az volt az álom, hogy ruhatervező legyek. Végül kemény melóval ez meg is lett, és valahogy nem olyan mint az álmokban.... Nagyon nem. De mikor ez az álom alakult még olyan nagy nevek voltak fent, mint a Dior, Lagerfeld, Chanel... Munkásságuk, hozzáértésük felbecsülhetetlen. Emberileg sem utolsók, nem celebek, tudásuk van, de ezt mi szakmabeliek értjük igazán.  Így Párizs, mindig is álom volt, a divat miatt. Egy nagy álom.  Sok - sok évig azt gondoltam Olasz föld az Én szívem földje....  Később aztán amikor újra megtaláltam önmagam, kezdett kirajzolódni, hogy France vár engem igazán...  És itt vagyok...  Hatalmas félelem volt bennem elindulni, nem vagyok perfect angol, és francia sem... Sokat tanultam, készültem, de így elindulni egy idegen helyre?  És nagyon fura érzésem volt ma...  Otthon vagyok... Nem érzem idegennek a helyet. Nem érzem mag

Ma két érdekes cikket olvastam. Az egyik az egyedüli szülőségről szólt, hogy non-stop meló…. egy 14 éves gyerek mellett szavam nem lehet, kivéve azt a terhet, amit észre sem veszek csak ugye, ha „szabadságon vagyok az életemből”. Erről már írtam itt: Link. A másik cikket a nővérem küldte a közös csoportba, aminek a címe az volt, „miért szívatnád magad, ha nem muszáj? Hát… a cikk arról szólt, hogy miért csinálunk magunknak plusz tennivalókat, értelmetlenül. Például, hogy ma már a nem éri meg anyagilag lekvárt főzni, mert kb ugyanott jössz ki. Vagy minek vállalsz be olyan feladatokat, amiket nem feltétlen kell. Pl, autómosás. Egész érdekes volt ezt így olvasni, és azt hiszem megállapítottam, hogy akkor szerintem nem vagyok normális. Tényleg nem. Mi a francért okoz örömet, lenyalni a lekváros fakanalat, vagy megfinatolni a friss kenyér vagy péksüti illatát vasárnap reggel? Agyrém vagyok, vagy mégsem…..?????? Hát élvezem, és igen, lehet értelmesebb lenne elvinni a kocsit kerékc

érzelmek nélkül, milyen is volt? Persze tudom, azt nem igazán lehet, de megpróbálom azért… Pécs óváros része, mint a legtöbb óváros/történelmi rész nagyon szép. Tiszta, és táblák jelzik, mi merre van, ez mondjuk még a google mellett is van, hogy hasznos. Nagyon kis kedves házak vannak, alacsony építésüek, kis kazettás ablakokkal, néhol máló vakolattal. Olyan igazi óváros. Aljában a legtöbbnek valami bolt, vagy kávézó, fagyizó. Ami meglepett, hogy a sétáló utcákban, délután 4-kor bezárt a legtöbb üzlet. Volt, hogy csak 5 körül jutottunk oda, vagy később. Így mondjuk érdekes volt az üres utcákon sétálgatni, és okés, nyugis volt, csak nem turistabarát. Vagyis így a pénzedet nem hagyod ott. És este, amikor visszamentünk akkor sem nyitottak ki, nem volt mediterrán kis pihi és újranyitás.  --- Az árkád mellett volt a szállásunk. Ez abból a szempontból jó volt, hogy volt egy nagy spar, de az üzletházban is 8-kor bezártak a boltok. Mondjuk akkora tömeg, mint a pesti plázákban egy alkalom

Az első „szingli” nyaralás….Ha lehet így nevezni. És az első kettes a gyerekkel. Nagyon sokat agyaltam, egyáltalán nekiinduljak-e, fel vagyok-e erre készülve. De az utóbbi idő megtépázásai egyre inkább azt mondatták Velem, hogy igen. Meg annyi rosszat kapott a gyerek az elmúlt 2 évben, hogy igen, kompenzálni kell. És igen is meg kell neki mutatnom, erős vagyok, és van élet csonka családként is. És tudjuk, legfőképp tudom jól érezni magam, így is. És meg kell mutatnom neki, bármit is hozzon az élet, fel kell állni, és menni kell tovább. Ha küzdéssel, akkor azzal, de élni kell, és aki bántott azt felejteni kell. Sőt meg kell mutatni neki, nélküle is megy a boldogság. Így aztán nem volt kérdés, még ha fogamat összeszorítva is indultam neki, gyomorgörccsel, menni kell, és mosolyogni kell hozzá. Megmutatni, milyen Pécs. Belül izgultam rendesen, mi lesz egy 14 éves gyerekkel, akit ez mennyire nem érdekel, nem egy Balaton, nem egy wellness. Wifi van, ez megnyugtatta. Fura volt, hogy rajta