Elkezdődött...

 

Bármennyire is igyekszem felkészülni erre az időszakra, és bármennyire tudom, hogy nagyjából mi vár rám, megvisel.

Hivatalosan is elkezdődött a karácsonyi áll feeling érzésem.  A tiltakozásom a világ ellen, tiltakozásom az ünnep ellen.

És utálom magam ezért, hogy utálom ezt. Amúgy lesz ez majd olyan, hogy nem szar? Ennek csak az a normál rendje, hogy akkor nem szar a karácsony, ha van valakid?

Már úgy értem biztos más ez, ha echte szingli valaki, de amikor sok-sok (mondjuk 16) karácsonyod volt családként és aztán ez nincsen, akkor ezt, hogy lehet úgy túlélni, hogy amúgy örömködsz?

Mondjuk biztos nem segít, hogy most fog megjönni, de igazából az, hogy most kezdek el szenvedni vagy egy hét múlva, az semmin nem változtat. Legalább túl vagyok a kezdeti nehézségeken, de már most a pokolba kívánom az összes álszent karácsonyozót.

Nem nincs minden rendben attól, hogy a fa köré ülünk, vagy eszünk egy előre megrendezett ebédet vagy vacsorát.

Az a helyzet, hogy előre eldöntöttem, hogy idén, most nem hat rám majd a karácsonyi nyomás, ami árad mindenhonnan. Múlt évben is milyen jó volt a lufi dolog, meg a kínai kaja karácsony napján.

Most ezen a hétvégén mégis könnyek zúdulnak ki a szememből, meg bassza meg, meg az élet de kurva igazságtalan. És tudom, hogy ez is ideig óráig tart, jó napokig, és majd könnyebb lesz, meg hétfőtől munka, és picit visszaáll az életem a normál rendbe, de most szar.

És igen persze megélem a szart mert az is kell, igen tessék most lehet bőgni, mondtam magamnak, legyek túl ezen az egészen, de basszus most estére komolyan csak szarabb lett.

Persze boncolgatom magam, mi a francért nem tudok tartani egy „rendes” karácsonyt, vagy miért örülök annak, hogy dec.30-al kinyit a munkahelyem, és dalolva bemehetek azért, hogy majd akkor már ne legyek olyan depi, hanem picit kimozduljak a mindennapi némaságból, egyedüllétből.

Egy tanulmány vagyok biztosan, és ez az 5. nyomi karácsony, ami nem csak nekem az, de az egész családom eddigi karácsonyait elcsesztem, mert képtelen vagyok mosolyt erőltetni az arcomra, és úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

Képtelen vagyok. Mai napig. Az őszinteségem mindig is nehéz helyzetekbe sodort az életem során, meg az igazságérzetem. Magamnak csinálom a bajt, és sajnos így azoknak is, akiket amúgy nagyon szeretek. De képtelen vagyok az álszentségre. Képtelen.

-

Milyen érdekes szó ez a képtelen, azaz nem tudok 😊 jó képet vágni, nem tudok más képet mutatni mint a valóság, nem tudok olyan képet megjeleníteni az arcomon amit kellene, képtelen vagyok. Szeretem a magyar nyelvet, vicces!

-

Szeretnék feelinget igen, meg ajándékon gondolkozást a másiknak, meg izgulást, hogy vajon mit kapok majd Én. De álomkép ez, olyan kergetős. Ez is annak a feelingnek volt része anno.

A sütik illata, az igyekezet a kajákkal, a szép ruha, a meghittség, a narancs és a gyertya illata.

 

Szép volt, és talán igaz sem volt, csak Én gondoltam annak. Szebbé festettem az akkori valóságomat, és kapaszkodok abba a képbe, és sajnálom, hogy most nem tudom a színekkel kifesteni ezt az időszakot. Minden színtelen, és szagtalan, valós, reális, mint egy fekete-fehér képen a tekintet.

Fényképeznem kellene újra.

Kedves Univerzum, kérek szépen egy fényképezőképet, hogy megmutassam, hogy látom a világot az objektíven át…