Megint hajat festek, végén hagyomány lesz, hogy ilyenkor ülök ide….
Sok ősz hajszálam lett az elmúlt időszakban nem tagadom. A dolgok annyiban tudtak, tudnak rendeződni, hogy van, ami megszokássá válik, és így kevésbé fáj.
Voltam egy szorongás interjún, segítettem egy egyetemistának, aki fotóriporternek készül. Ezt a témát kapta, mert maga is szorong.
Mit is mondjak, Szerbiából érkezett, egyedül van itt egy fizetős egyetemen, és ráadásul introvertált. Talán nem kell mondani miért is szorong.
Viszont hatalmas lendülettel jelentkeztem, és utána gondolkoztam el, miről is fogok beszélni, vagy mi tekinthető szorongásnak?
Mert persze vannak az életemnek állandó részletei, minthogy albérlet, bármikor megszűnhet, egyedüli keresőként, mi van a munkámmal, és mi lesz a szüleimmel, és mi lesz, ha ők már nem lesznek. De ezeket olyan szorongásoknak tekintem, amiket nem veszek elő minden nap. Mert semmi értelme, mert válasz nincsen rá. Majd lesz valahogy kategória, vagy azon a hídon majd akkor…
De akkor min szorongunk mégis? Tudjuk egyáltalán, hogy min szorongunk?
Érdekes beszélgetés volt, mert ahogy elmondtam az állandó dolgokat meg is kérdezte a srác, hogy szuper, és dolgozom a megoldáson? Hát nem és eszem ágában sincsen.
Kedvenc graffitim ugye a: „muszáj megoldani a problémát? nem lehetne élvezni egy kicsit? „ ezt azóta is vallom, mióta olvastam.
Nincs szándékomban megoldani, és nem azért, mert nem szeretném, hanem mert nem kell megoldani. Várhat.
Viszont vannak szorongani valók amúgy is.
Megszületett a féltestvér. És van is bennem bosszankodás, hogy minden ezzel járó lelki nehézség megoldása is az enyém. Nem kértem köszönöm szépen. Szeretnék magamnak gyártani megoldandó dolgokat, és azokat szeretném megoldani, de hogy valaki más csináljon nekem gondokat, amiknek a megoldását meg rám hagyja….Menjen a fenébe.
Így megy át a szerelem, szeretetté, és végül gyűlöletté a másik felé.
- - -
Pont ma írta egy réges-régi ismerősöm, hogy „ha összerakod, hogy mennyi jó vesz körül téged az életben, több a jó, nem?” Hát bmeg, nem így érzem.
Olvasok egy könyvet az agyról.
Az agy a veszélyre van állandóan felkészülve, ezért a receptoraink sokkal hamarabb észreveszik a rosszat, és sokkal inkább megmarad az emlékezetünkben, mert gondolkodunk rajta. Míg a jó hiába történik meg, azt inkább vesszük természetesnek, a rossz dolgokat pedig átoknak, sorscsapásnak véljük.
Érdekes nem?
Okés jól vagyok és minden szép, és igen tudom, hogy lehetne rosszabb is, de esetleg olyat kérhetek, úgy is jön a kari, hogy mondjuk jobb lehetne valamennyivel? Egy picit gondtalanabb?
Pasi ügyben csak annyit mondanék, vannak cheteléseim, de tettek nincsenek. Szóval a nagy átlagos helyzet a nagy majdnem, hogy semmi.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése