Ugrás a fő tartalomra

Szorongás?


Megint hajat festek, végén hagyomány lesz, hogy ilyenkor ülök ide….

Sok ősz hajszálam lett az elmúlt időszakban nem tagadom. A dolgok annyiban tudtak, tudnak rendeződni, hogy van, ami megszokássá válik, és így kevésbé fáj.  

Voltam egy szorongás interjún, segítettem egy egyetemistának, aki fotóriporternek készül. Ezt a témát kapta, mert maga is szorong. 

Mit is mondjak, Szerbiából érkezett, egyedül van itt egy fizetős egyetemen, és ráadásul introvertált. Talán nem kell mondani miért is szorong. 

Viszont hatalmas lendülettel jelentkeztem, és utána gondolkoztam el, miről is fogok beszélni, vagy mi tekinthető szorongásnak? 

Mert persze vannak az életemnek állandó részletei, minthogy albérlet, bármikor megszűnhet, egyedüli keresőként, mi van a munkámmal, és mi lesz a szüleimmel, és mi lesz, ha ők már nem lesznek. De ezeket olyan szorongásoknak tekintem, amiket nem veszek elő minden nap. Mert semmi értelme, mert válasz nincsen rá. Majd lesz valahogy kategória, vagy azon a hídon majd akkor… 

De akkor min szorongunk mégis? Tudjuk egyáltalán, hogy min szorongunk?  

Érdekes beszélgetés volt, mert ahogy elmondtam az állandó dolgokat meg is kérdezte a srác, hogy szuper, és dolgozom a megoldáson? Hát nem és eszem ágában sincsen.  

Kedvenc graffitim ugye a: „muszáj megoldani a problémát? nem lehetne élvezni egy kicsit? „ ezt azóta is vallom, mióta olvastam. 

Nincs szándékomban megoldani, és nem azért, mert nem szeretném, hanem mert nem kell megoldani. Várhat. 

Viszont vannak szorongani valók amúgy is. 

Megszületett a féltestvér. És van is bennem bosszankodás, hogy minden ezzel járó lelki nehézség megoldása is az enyém. Nem kértem köszönöm szépen. Szeretnék magamnak gyártani megoldandó dolgokat, és azokat szeretném megoldani, de hogy valaki más csináljon nekem gondokat, amiknek a megoldását meg rám hagyja….Menjen a fenébe.  

Így megy át a szerelem, szeretetté, és végül gyűlöletté a másik felé.  

- - - 

Pont ma írta egy réges-régi ismerősöm, hogy „ha összerakod, hogy mennyi jó vesz körül téged az életben, több a  jó, nem?” Hát bmeg, nem így érzem. 

Olvasok egy könyvet az agyról. 

Az agy a veszélyre van állandóan felkészülve, ezért a receptoraink sokkal hamarabb észreveszik a rosszat, és sokkal inkább megmarad az emlékezetünkben, mert gondolkodunk rajta. Míg a jó hiába történik meg, azt inkább vesszük természetesnek, a rossz dolgokat pedig átoknak, sorscsapásnak véljük.  

Érdekes nem? 

Okés jól vagyok és minden szép, és igen tudom, hogy lehetne rosszabb is, de esetleg olyat kérhetek, úgy is jön a kari, hogy mondjuk jobb lehetne valamennyivel? Egy picit gondtalanabb?   

Pasi ügyben csak annyit mondanék, vannak cheteléseim, de tettek nincsenek. Szóval a nagy átlagos helyzet a nagy majdnem, hogy semmi. 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Vajon....

Ez az egész a május elsejei hétvégén zajlott csak valamiért nem posztoltam: Pénteken volt egy hatalmas összeveszésem a gyerekkel, és szombaton a barátnővel is. Eddig agyaltam, de úgy néz ki, ki kell pötyögnöm magamból, mert annyi kérdést vet fel az egész… Úgy alakult, hogy pénteken 3-asban (Fiam, Barátnője és Én) a velencei tavon töltöttük a napot, azaz a szárazföldön, mert a víz éppen csak 20 fok volt. Alapból gyomorgörcsöm volt az egésztől, de annyira könnyen rámondták az igen, hogy azt gondoltam csak bennem van aggodalom. Előzmény annyi leginkább, hogy barátnő csak olyan átjáróban van nálunk, vagy átjáróban alszik nálunk, nem igazán beszélgettünk. Én mindvégig első perctől fogva nagyon igyekeztem, és az első barátnő esetén ért tapasztalatok alapján még jobb lenni ezen a téren. De mit sem számított. Valahogy sosem voltak beszélgetések. Aztán egyszer csak lett egy ebéd, hogy szeretné nagyfiú, ha nálunk enne a lány, hogy jobban megismerjük egymást. Ebéd lett jobban megismer...

Van fél órám, dolgozik a hajfesték…

Míg kapcsolódom saját magam energiájával, és elmélkedek a rendbehozásomon, adódott egy lehetőség, hogy a szüleimmel Hajdúböszörményben töltsem a gyermekmentes hétvégét. Természetesen igent mondtam, a véletlenekben már régóta nem hiszek, de talán nem is hittem sohasem.  Így pénteken fél napos meló után az első esős hétvégén elindultunk, és mindenféle útlezárásokon át, terelések közepette egyszer csak odaértünk. Vonzott a meleg víz nagyon. Régen nagyon fázós voltam, most valamivel jobb, Apukám szerint változó kor, és jön majd megint a megfagyok időszak, nyugi. Azonnal lementünk a vízbe, míg Apukám családfás rokonokhoz el. Így kettesben maradtam saját Anyukámmal, és meglepően őszinte beszélgetés volt, a rá váró mellműtét (rák) érzéseiről. Nagyon örültem neki, hogy beszélünk róla, másrészt terelte a figyelmemet a délben kapott elbocsátó szép üzenettől, az éppen aktuálisan „lehet ebből valami” pasitól, másrészt jó volt érezni a végtelen bizalmat.  Mai napig nem volt időm kisírni ma...

Kicsi Én

Gyerekkoromban kaptam egy csillagjegyes könyvet, amiből ki is derült, hogy oroszlánként szeretem a fényűzést, az aranyat, rubint, állatmintás dolgokat, mint az állatok királya. Akkor csak így néztem ki a fejemből, és azt mondogattam, na Én ezeket soha. Az arany viselése fájt, komolyan. Kaptam ballagásaimra nyakláncot, medált, de valahogy azt éreztem nem jó érzés viselni, így szépen eltettem ezeket. Azt mondtam az egyetlen arany az majd a karikagyűrűm lesz. Végül az is fehérarany lett. Közben jöttek a tartalmas 80-as évek és kinyílt nemzetünk számára a világ, minden téren. Eljutottak az infók a nagyvilágból, kisvilágunkba. Ekkor találkoztam első körben azzal a képpel, amikor idősebb hölgy, állatmintás cuccba bújva, arannyal a nyakában flexel, hogy fiatalabbnak tűnjön. Ez akkor úgy bevésődött, hogy még jobban megerősített abban, hogy na ezek kerülendők mindenképp. És jöttek a ruhás szakmai évek, amik még jobban megerősítettek ebben. Akkor jól megtanultam milyen korban, mit és h...