Kérdezem miért olyan nehéz? Azaz hm, nem is tudom, hogyan írjam. Alapvetően az ember szerintem, nem szeret hazudni, Én nem is tudok. Annyira izgatott leszek a hazugság tudatától, és annyira igyekezném fedni, hogy hazudok, hogy egyszerűen nem megy. Tini koromban elég sok ilyen próbálkozásom volt a szüleim felé, na de kinek nem ugyebár. Aztán rájöttem, hogy mondjuk semmi értelme sincsen.
Felnőtt létemre próbálom eltusolni a dolgokat, amikor hazugságra kerülne sor, nem válaszolok úgy a feltett kérdésre, vagy visszakérdezek, és ezzel terelődik a „kötelező„ válaszom. Aztán az évek során, ahogy megtépázott az élet, rájöttem, hogy igenis vannak helyzetek, amikor még ez sem kell, hanem ki kell mondani a valós gondolatot, mert miért is nem tehetnénk… Ha végül is ez az igazság….
És nagyon érdekes tapasztalásokon mentem már át. (most például azt gondolom, nem tehetek minden ilyen nyitott gondolatmondat végére 3 pontot, mert ezzel lenne tele az egész írás. )
Szóval elég érdekes, ahogy az másik oldal ezt lereagálja.
Most, hogy a covid átformálta az általános szabályokat és szokásokat, és látszik, hogy a világ kényszerítve is változik. Szerencsés helyzetben vagyok, hogy meg tudok tenni magamért lépéseket. Azaz felismertem azt, hogy attól, hogy valamit szoktunk, attól még nem biztos, hogy az a jó, és hogy egy családon belül is különböző emberek vagyunk, teljesen más igényekkel.
És el is jutottunk egy nagyon fontos kérdéskörig: a családnak való NEM kimondása. Az egyik legnehezebb feladat az életben.
A mi családunk hagyományokkal rendelkezett, így nőttünk fel, soha nem vitattuk, élveztük, amit csak lehetett. Minden ünnep, ünnep volt, a maga módján. Aztán, ahogy egy családból 3 család lettünk, mindenki igyekezett továbbvinni a hagyományokat a maga módján. Ez addig szép és jó is, amíg családod van. De a mi helyzetünk megváltozott. És persze tudom, nem kellene így lennie, de mégis más. Már nem lehet úgy megtartani egy ünnepet, mint anno. Egyrészt nem vagyok rá képes, másrészt nem újdonság, hogy hiányzik a 3. ember. Főleg, hogy valamelyest, picit magunkra formáltuk a hagyományokat. A saját ritmusunkra. Egy építőelem viszont hiányzik, ezért új hagyományokat kell teremteni, csakhogy kurva nehéz.
Alapvetően minden ünnep kettévágódik, ez már egy nehezítés. Nem olyan meghitt, mint egykor, hiszen hiányérzet van. Így aztán komoly átgondolás, hogy is legyen az egész.
Most például kiálltam magamért és nem-et mondtam a családi húsvéti ebédre. Egyszerűen nem megy. Az összes teljes családi eseménytől borsózik a hátam, és mint kiderült nem csak nekem. Azaz nagyfiú szívesen részt vesz rajta, de leírni sem tudom, hogyan ballagunk haza, és átbeszéljük, mi/ki hiányzott nekünk a múltból. Vajon lesz olyan, hogy ez elmúlik egyébkén? Okolom magam, hogy túlságosan szerettem…, nagyfiú meg úgy nőtt fel, hogy ott volt az apja. Szóval ez az irány nem pálya. De egész jól haladunk szerintem.
És milyen érdekes, hogy ha a saját családunknak is nagyon nehezen mondunk nem-et akkor mi van a többiekkel? Hiszen a családod a tiéd, nekik alapvetően nem kell megfelelned, főleg felnőttként, azaz elfogadnak, ahogy te is elfogadod, ha a szüleid házsártosak lesznek. Azt mondod, ez van, de mégis csak a szüleim. Ennek ellenére mennyire nehezen mondjuk ki, hogy hm…valahogy nem volt elég ízletes a kaja, vagy a minden mentes sütitől neked egyébként fáj a hasad és nem kérsz. Nem-nem, remélve a legjobbakat eszel egy szelet sütit, és iszol rá egy páleszt, hátha így okés lesz. Közben meg miért nem lehetne megmondani a nagy igazat, nem kérsz, nem érsz rá, menned kell és adott helyzetben programod van. Az a tapasztalatom, hogy közben meg értékelik az őszinteséget, nagyon is. Sőt, jobban örülnek neki…
És visszatérve az igazmondásra másokkal szemben. Első körben mindig megdöbbenés van, hol csak úgy hogy elakad a szó, hol úgy hogy testbeszéd is társul hozzá, azaz nagyjából egy hátrahőkölés, mintha egy falba ütközött volna. Aztán témaváltás, terelés, nevetés, és hasonló. De valahogy azt érzem, nem kell mindig azt mondanom, amit a másik oldal hallani szeretne. És miért is kellene. Sok-sok éven át ezt tettem a kapcsolatomban, és a körülöttem lévő emberekkel is, hogy elfogadjanak, befogadjanak, szimpatikus legyek. Közben nem teljesen az volt a véleményem, vagy az elképzelésem dolgokról.
De most, hogy negyvenkét éves koromra kezdek felnőni, máshogy látom már ezt.
Az a helyzet, hogy mindig nem tudom kimondani amit gondolok, de ebben van egy kis empátia, másrészt viszont igen is vannak olyan helyzetek amikor ki kell állni magamért, a véleményemért, még akkor is ha tudom, hogy ez esetleg a másik oldalnak nem szimpi. Merthogy rájöttem, nem cél, hogy mindenkinek szimpi legyek. És talán ez a legnagyobb lényeg az egészből. És az sem cél, hogy a saját igazam másra ráerőltessem, hiszen az a saját igazam, neki meg más a saját igaza. Viszont azt nagyon szeretném, ha meghallgatna egy másik szempontot is, hogy lehet, hogy valami a köznek, általános és elfogadott, de az nem biztos, hogy mindenkinek jó és szuper.
Csak mi emberek elég nehezen nyitunk-e felé. Hogy csak úgy meghallgassuk a másik esetleg eltérő véleményét, úgy hogy nem alkotunk mi magunk véleményt az elhangzottakról, főleg nem akkor, ha mi más állásponton vagyunk.
Tanulnunk kell ezt. Az igazmondást is, és a másik véleményezés nélküli meghallgatását is. De egy biztos, ami nekünk jó, az nem biztos, hogy a másiknak is jó. Ezt tartsuk szem előtt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése