Vajon....

Ez az egész a május elsejei hétvégén zajlott csak valamiért nem posztoltam:

Pénteken volt egy hatalmas összeveszésem a gyerekkel, és szombaton a barátnővel is.

Eddig agyaltam, de úgy néz ki, ki kell pötyögnöm magamból, mert annyi kérdést vet fel az egész…

Úgy alakult, hogy pénteken 3-asban (Fiam, Barátnője és Én) a velencei tavon töltöttük a napot, azaz a szárazföldön, mert a víz éppen csak 20 fok volt.

Alapból gyomorgörcsöm volt az egésztől, de annyira könnyen rámondták az igen, hogy azt gondoltam csak bennem van aggodalom.

Előzmény annyi leginkább, hogy barátnő csak olyan átjáróban van nálunk, vagy átjáróban alszik nálunk, nem igazán beszélgettünk. Én mindvégig első perctől fogva nagyon igyekeztem, és az első barátnő esetén ért tapasztalatok alapján még jobb lenni ezen a téren. De mit sem számított. Valahogy sosem voltak beszélgetések.

Aztán egyszer csak lett egy ebéd, hogy szeretné nagyfiú, ha nálunk enne a lány, hogy jobban megismerjük egymást. Ebéd lett jobban megismerés nem igazán, mert a leányzó nem beszédes.

És akkor jött ez a nap, de gondoltam Én felnőtt ember vagyok, csak megoldjuk ezt.

És nem. A vonaton sokan voltak, amikor odaértünk a szokásos szabad-strandra, fiam elkezdte kritizálni, menjünk át máshova. Van egy strand ahova a lány családja jár, menjünk át oda, mondom nincs még szezon lehet nyitva sincs. Így aztán ők elmentek gyalog megnézni mi van, majd vissza a cuccokért és értem. Nyitva van, és ingyen van még.

De akkor menjünk vonattal, így vonat, vonatjegy nekem, Velence, ja nem is idáig kellett volna jönni, hanem Velence-fürdőig, így a 29 fogban 10 kilós szatyorral egy olyan 25 percet csak sikerült sétálni, és így megérkezni az ingyenes strandra olyan fél 1 körül.

Szétvetett az ideg addigra, mitől jobb az a fű, mint a másik, és eltelt fél nap. Pihenni jöttem, semmi másért.

Megyek röpizni? hát bocsi de pihenek.

Majd elmentünk ebédelni, lángost, ott sem ment a beszélgetés, ők ottmaradtak még palacsintára, nekem azt ugye nem lehet, aztán félrevonultak napozni, órákra. Én közben olvasgattam a farmer sortomon ülve, mert nem vittem csak 1 nagy pléd szerű törölközőt, mert azt gondoltam egy területen leszünk, és úgysem fürdünk.

Ők aztán mégis csak fürödtek, és ismét órák teltek el. Egyszer kijöttek, mondtam, hogy akkor most elmennék a mosdóba, a cuccokra figyeljenek. Amúgy nem megyek fürdeni? Én a 20 fokba? hát nem, annyit nem ér, hogy felfázzak.

Majd megjelentek: Magnumot kérek? Hát azt sem ehetek így passzoltam, ennek az lett az eredménye, hogy a 25 lépés alatt, míg odaértek a büféhez, meggondolták magukat, és így beheveredtek ott a  padra órákra. Végül felhívtam nagyfiam, hogy amúgy el kellene dönteni, hogy melyik vonattal megyünk a 6-os, vagy a 7-es, mert csak óránként jár.

Szerencsére a 6-os lett a választás, így öltözés pakolás és el is indultunk. Cserében a vonat valami biztosító berendezés miatt egy + fél órát állt az egyik állomáson. Ők pedig telefonoztak egész hazafelé, míg akkor Én így olvastam.

Végül ők Kelenföldnél leszálltak, és végigmentem déliig. De éppen csak kigördültünk Kelenföldről, amikor jött az üzenet, most direkt nem köszöntem a lánynak?

Köszöntem, de egyikük sem hallotta, majd folytatódott a lebaszásom, hogy egész nap meg sem erőltettem magam, és nem igyekeztem semmit arra törekedve, hogy jobb legyen a kapcsolatom a lánnyal.

Kurva türelmes vagyok, de ez elpattintotta az egyik eret az agyamban.

Aztán folytatódott azzal este fél 9 körül már telefonhívásban, hogy én semmiben nem látom meg a jót, és egy végtelenül szomorú ember vagyok, rossz rám nézni. És ekkor közel álltam az agyvérzéshez, így kénytelen voltam bevonni a telefonhívásba a szüleimet, hogy képtelesen valaki rázza meg a gyerekemet, mert nekem már ehhez sincs erőm.

Az egész több órás beszélgetésből az derült ki, hogy a kamaszok szerint a felnőttnek kell kezdeményezni egy beszélgetést, sőt, erőlködni is neki kell, és hogy a kommunikáció folyamata az a felnőtt bedob valami témát, a kamasz meg úgy reagál rá, akár egy szóban, akár egy mondatban, ahogy éppen kedve tartja. És akkor a felnőtt, megint kérdez vagy bedob valamit.

És akkor megkoronázta az estét, hogy a jó édesapját felhozta jó példának, hogy bezzeg amikor a leányzóval ott vannak, akkor az apja mennyire ügyesen igyekszik, és ott mindig jó a hangulat.

Ebben a pillanatban Anyukám fejében is elpattant egy ér, és bemondta, hogy vannak azok a szintek, akik teljesen jól megértik egymást. Azt hittem felröhögök, és talán ez is lett volna, ha éppen nem sírok.

És csak jött a sületlenség, de a végeredmény mindig az volt a fiam részéről, hogy a hibás az egyértelműen Én vagyok.

Így aztán amikor eljött az a rész, hogy látszik, hogy nem vagyok tökéletes, hiszen…. akkor jeleztem, hogy Én ebből a telefonhívásból akkor most kiszállok.

Elmentem fürdeni, hogy lenyugodjak. És azt találtam ki közben, hogy akkor bassza meg, írok a lánynak, hogy mikor tudjuk kettesben megbeszélni a köztünk lévő kommunikációs problémát? Terv pedig az volt, megkérdezem mi a baja velem, hogy nem szól hozzám?

Végül az lett, hogy ebédre átjött, de egy jó nagy vita lett az egészből. Most annyi volt, hogy élőben is meghallgattam ugyanazt mint a telefonban, csak éppen két kamasztól egyszerre.

Végül konklúzióban kiderült, mindenről én tehetek persze, hiszen felnőtt vagyok, ergo nekem kell megoldani ezt, és nekem kell kitartóan küzdeni, ha arról van szó.

De az is kiderült, hogy a leányzó nem gondolta, hogy neki amúgy bármennyire is igyekeznie kellene. Ő nem gondolta, hogy nekem elvárásom, hogy ő igyekezzen.

Hát ezen erősen fennakadtam. Hogy is kell azt úgy csinálni, hogy szeretnél szimpi lenni, vagy bevágódni, de közben mondjuk semmit nem teszel? Ez hogyan tud működni?

Végül ismét néhány óra és részemről sírás után be is fejeztük azzal, hogy Én megígértem, hogy okés, ezentúl bármikor jön, kedves leszek, és odaadó, és végeláthatatlanul kérdezni fogok.

Majd mindenki készülődött a dolgára, és közben elszaladtak a gyerekek, de a lány egy Starbucks matcha teával és egy vegán muffinnal érkezett vissza. Mondván nem lefizetni szerete, de akkor legyen ez egy új kezdet.

És láss csodát elindult a beszélgetés, amit azért szakítottam 20 perc után félbe, mert sminkelnem kellett a vakrandi (klikk) miatt.

Így azt mondhatnám, ez a része megoldódott, de fiammal még nem szent a béke.

Egyenlőre Ő szerintem arra hajaz, hogy majd az idő rendezi.

Cserében sokat gondolkozom azon, hogyha a saját fiam nem látja a pozitív igyekezeteimet, akkor kicsoda? Ennyire rossz lenne a végeredmény?