Bevésődött mondataink...

 

Sok dolog volt mostanában, de az olvasás nem maradt el, sőt volt, amikor abba menekültem. Kicsit félre is tettem a Dr. Máté Gábor könyvet egy másik miatt, amit gyorsan feltétlen el kellett olvasni. Viszont, visszatértem, és olyan izgalmas volt, hogy szintén nem tudtam lerakni és vártam a fejezetek végén a csattanót, és amikor az is megvolt, folyatatni kellett, hogy „de akkor mi van most a csattanó után? …” És így lapozódtak a digitális lapok és teltek a napok, és nem tudtam írni semmit, pedig vannak részek, amiket lefotózok, későbbi elemezgetésre, átgondolásra.

De nem várhat a végkifejlet előtt, hogy a könyv harmadik negyed részéről is kifejtsem a gondolataimat.

Az gondolom, mindenkinek megvan, hogy gyerekkorában csúfolták valami miatt. Ha nem, becsülje meg a „boldog” gyerekkort. De ha igen, volt ilyen, akkor vissza is tud emlékezni, ki és mit is mondott pontosan. Vagy fel tudjuk idézni gyerekkorunkból a saját családunkban hallott mondatokat, miszerint a testvér ügyesebb, netán okosabb, vagy az olyan odavetett kérdéseket, hogy „Neked ez miért nem megy olyan könnyen, mint másnak?”  Vagy a mondatokat, „oh, nem hiszem, hogy meg tudnád csinálni”, vagy „szerintem foglalkozz inkább mással, ez neked nem megy, el kell fogadni.”

Szeretteinktől, számunkra fontos emberektől kapott ilyen mondatok a legfájóbbak, és a leginkább bevésődőek.

És most jelzem, a csúfolódáson kívül, egyik sem bántó szándékkal hangzott el, de talán a csúfolódás egy része is irigység volt inkább. Inkább a pillanatnyi realitás, vagy őszinteség vezérelte ezeket a megjegyzéseket. Mégis ezek pont olyan mondatok, amik gyönyörűen be tudnak vésődni, és amikor egy szituációban felelevenedik bennünk, bizony csorbát ölt az önbizalmunkon. És van igen, hogy meghátrálunk, esetleg tudásunk fehér folttá változik, ledermedünk. És van, hogy a nagy tervek nem valósulnak meg, mert el sem kezdünk belevágni, és az álom csak álom marad.

És felmerül a kérdés, miért van ez így? És miért tudjuk a negatív kritikákat elfogadni magunkévá tenni, és nyűglődni rajta. Évekig őrizgetjük, és adott pillanatban jól elővesszük, hogy figyelmeztessük magunkat, hogy miben nem vagyunk jók. Miért? Egyrészt szinte azonnal elfogadjuk, hogy nem vagyunk jók. Fel sem merül bennünk, hogy megcáfoljuk ezt, főleg ha több forrásból szembesülünk ugyanazzal a kritikával. Nem dolgozunk ezeken a megjegyzéseken, hogy valóban felmérjük azt, igazak-e. És amikor már felnőtté válunk, és túl vagyunk már sok mindenen, ezek a kis mondatocskák elő-elő tudnak bukkanni. Alattomos módon befolyásolják az életünk mindennapjait.

Saját példából tudom azt mondani, hogy ez így van. És a nagyon egyszerű hétköznapi palacsintás példámat már meséltem. Volt férjemmel 18 évig éltünk együtt, aki is tudomásomra adta kapcsolatunk elején, hogy nem tudok palacsintát készíteni, nem lesz jó a tészta, darabos, ragacsos, nem úgy sül, vastag lesz, túl vékony. Így ennek a megvalósítását átvette magára. És akkor nem is gondoltam, hogy ezzel gond lenne. Ez az ő kis dicséretes megnyilvánulása volt, mellveregetős Én meg tudom csinálni szituáció. Viszont elváltak útjaink, és jó pár évig nem is volt palacsinta. És mikor megkívántam, és kitaláltam, szeretnék sütni, hátha most sikerül, még kellett fél év mire rádumáltam magam. És láss csodát, sikerült.  kb, fél kilót kiizzadtam ki magamból, amíg elkészült, és vizsgálgattam minden egymás után elkészült palacsintát, vajon a nagykönyvnek megfelelő-e?

És ez a másik baj. Hogy ha a negatív beidegződések ellenére, rádumáljuk magunkat a cselekedetre, azt gondoljuk a tökéletes, a perfect az elvárás. Pedig Én is emlékszem volt férjem szakadt palacsintáira, amit aztán még ebéd előtt lehetett a lekvárba tunkolni…

Felül kell bírálni a ránk zúdult negatív kritikákat. És nem azt mondom, hogy mindenki tökéletes, és ezt gondolja magáról. Nem. Erről szó sincs. Én sem vagyok az, sőt, külön oda is figyelek erre. Nem az a lényege, hogy semmi nem igaz abból, amit akkor, vagy akár a mai nap kritikának megkapunk. Biztos van igazságalapja. Viszont van döntési lehetőségünk, és ez a legnagyobb lényeg.

Eldönthetjük, hogy elhisszük azt, hogy valamiben nem vagyunk jók, és e szerint éljük le az életünket. És eldönthetjük, hogy „szabadon” megtesszük azokat a lépéseket, amiket gondolunk, még akkor is, ha a végeredmény nem tökéletes. Lehet, sőt majdnem hogy biztos, hogy nehezebb lesz a megvalósítás, mint másnak, de meg tud valósulni. Meg kell találnunk a megvalósítás útján a nekünk szimpatikus módszereket.  És a végén persze az eredmény öröme mellett, tényleg verhetjük a mellkasunkat, hogy azt mondtátok nem fog menni, de mégis meg tudtam csinálni.

És ez, ez hatalmas élmény. Baromi gyorsan, rá lehet szokni.

És ahogy itt is írtam, ne csak a negatív dolgok határozzanak meg minket, kicsit fordítok, mint a legtöbb esetben. Ez már nem a könyv része, csak gondolatfűzés.

Miért nem tudjuk a pozitív mondatokat, ahogy általánosságban hívjuk dicséreteket elfogadni? Itt is kicsit gondoljunk vissza akár a saját, akár a környezetünk reakcióira.

-De jó lett a hajad!

-oh, hát picit rövid lett….

 

-De jól nézel ki ma, olyan kipihent vagy!

-Pedig nem sokat aludtam, de köszi.

 

-Oh, ez az ebéd fantasztikus volt!

-Jaj, semmiség…/hát sokat álltam a konyhában fölötte/picit sós lett szerintem.

 

Megvannak ezek a mondatok a Ti emlékezetetekben is, ugye? De fel sem tűnik nekünk, hogy miket mondunk.

Bár az a tapasztalatom, ha meg helyeslem a dicséreteket, és megerősítem, hogy igen, "Én is így érzem", vagy "igen szerintem is", akkor pedig megkapom a beképzelt jelzőt. De nem értem persze miért? Mert ha a dicsérő ezt így gondolja, Én miért ne gondolhatnám ugyanígy….

De a lényeg inkább azon van, hogy a dicséretre ne keressünk azonnali kritikát, és ne minősítsük le se saját magunkat, se a munkánkat. Szépen meg lehet köszönni, esetleg hozzáfűzni, hogy nagyon igyekeztem, erre törekedtem, igazán kitettem magamért és társkörei. Mert bármennyire is nem hihető, hiába kevesebbszer bukkan fel a gondolatainkban, de ezek a mondatok is elraktározódnak. Növelve ezzel az önbizalmunkat, a dolgokhoz való hozzáállásunkat és befolyásolják az életünk mindennapjait.

Összefoglalom a leírtakat:

Életünk negatív mondatainak felülvizsgálata, akár megcáfolása, de semmiképp sem egyszerű elfogadása.

Életünk pozitív mondatainak elfogadása, nem önkritika keresése, életünkbe való beépítése.

Két erős mondat ez, nem tudom, hogy miért írtam le ezt 928 szóban 21 szó helyett….de nem kritizálom magam. Így gondoltam jónak és pont.

A könyv további része, gyakorlati feladat, amit gyakorlok is, így majd a tapasztalatokkal együtt kifejtem…

Addig is mindenkinek jó vizsgálódást az elraktározott mondataiban.