Kezdeném most ezzel a képpel, békítő tárgyalás után:
Digitális. Életem történelem könyvébe íródott ez a nap. Igen. A nagy események napja. Ami egyébként nem indult nagyon másképp, mint szokott. Ugyanúgy fél 4-kor felébredtem és forgolódással töltöttem a követező majdnem egy órát, mint az elmúlt hetekben. Utána aztán mégis csak végigcsináltam, de most egy hosszabb yin yogát, csak a lelkem egyensúlyáért, és jött egy kis kopogtatás, mantrázva, hogy jó napom lesz, múltat elengedem, bármibe, amibe fogok, jól sikerül majd. (ezt függetlenül a mai nap eseményeitől, egyébként is remélem)
Szokásos reggeli menetrend, majd gyerkőc útnak indítása, kis pakolás még itthon, kihasználva a + időt. Majd elmentem végre egy orvosi kiegészítő boltba, és vettem magamnak egy stimuláló pálcát, de erről később számolok be.
Majd fodrászat. Merthogy az ember, nem hogy Én, nem megy el csak perfect, egy válásra, ez esetben békéltető tárgyalásra. Így fizimiska rendbetétele után, jöhet a megfelelő bőrszín, azaz szoli 12 percben, teljes Én idő. Amit egyébként úgy 10 percig bírok, mármint magát a fekvést, és azt hogy nem csinálok semmit.
Majd haza, és valamit enni, nehogy leforduljak a székről, ezt megelőlegeztem egy fél pálinkával, bátorság ügyben. És hogy nem, de úgy elrepült az idő a vasalással, és a minden mást csinálnék hangulatommal, hogy elég gyorsan össze kellett kapnom magam az indulásra. De talán jobb is volt ez így.
A tervezett negyed órával korábban érkeztem. Ennek a kötelező beszélgetés lett az eredménye. Mindjárt válaszolva is a feltett kérdésre, minthogy hogyan vagyok? Jeleztem, hogy kicsit nehezebb így az élet. (kikerülve ezzel a tényleges válaszadást). Egy sajnálom azért jutott rá, amire csak annyit tudtam mondani, hogy Én is. Elterelve magamról a beszélgetést, el is telt a negyed óra, és egy eredménytelen ajtón kopogás után egy hangosbemondón keresztül, behívtak minket a 206-os szobába.
A tárgyaló, némi székkel, jobb és bal oldalon egy –egy asztallal, szemben középen pedig egy pulpituson egy olyan íróasztallal, amire nem látsz rá. Asztalokon mindegyiken, gondolom covid óta, plexilap. Nézem is milyen szépen vágták meg, nincs az asztalhoz rögzítve, hanem egy tartó is vágva van plexiből, ívesre. Szép munka.
Bíróúr, köpenyben. Szólítja a felperest, álljon fel, feltett kérdésekre válaszoljon. A leírtakon túl, néhány keresztkérdés. Amikor is eljutott oda, hogy : És megpróbálta helyrehozni a házasságát? Csend, nagy sóhaj, majd egy nem, és szemem sarkából láttam, felém fordítja a fejét. Nem mertem odanézni.
Igyekeztem elveszni a környezeti részletekben, hogy kint madarak repkednek, süt a nap. Hogy visszatükröződök a plexin, hogy van egy kamera a szobában.
De rettentően pocsék volt végighallgatni a kezdetektől, élettársi kapcsolat kezdete, első lakás, és az utolsó, és mikor romlott meg a viszony, és mikortól nincs házastársi kapcsolat?
Hogy nincsenek már vitás kérdések sem, és mindenben megegyeztünk. És mi van a gyerekkel, akit képletesen ide-oda teszünk kéthetente, szünetek felére. Hogy mennyi a tartásdíj, és mikor fizetendő.
Majd jöttek a statisztikai kérdések: mi az iskolai végzettség, mi a foglalkozás, munkahely neve.
És minden beszéd, minden válaszadás, digitálisan hanganyaggal rögzítve lett, gondolom legépelik majd. De egyébként, a hanganyag is kikérhető. Bíró mindent elismételt, hivatalosan, egész kerek mondatokban.
Majd mivel kiskorú a gyermek, jött a békítés. Szeretnénk –e kibékülni?, fogadtunk –e mediátort?, a bíróság ingyenesen a rendelkezésünkre bocsát, ha szükségesnek tartjuk. De mivel egybehangzó nemmel válaszoltunk, 14:30-kor tényszerű megállapítás történt, hogy a házasfeleket nem lehet kibékíteni. Majd 14:35-kor lezárult a tárgyalás. Tárgyalás elhalasztásának végső időpontja 04.11.11 óra. (jelzem az év 101. napja, a költészet világnapja, ebben az évben pedig húsvét kedd). Nekem senki ne mondja, hogy az Univerzumnak nincsen humora.
És ezzel vége is lett az egész tárgyalásnak. Még a folyóson kaptam egy : „Köszönöm szépen, hogy korrekt voltál.” mondatot. Ami azt hiszem, aki ismer nem is meglepő. Mindig is korrekt voltam.( És még egy szó, amit elkezdhetek nem szeretni. )
Épület előtt kis illedelmes beszélgetés, majd Én jobbra, ő balra, mondhatnám ahogy ezt megszoktuk már. Még egy : „Jó volt látni, kár hogy itt.” mondat ért, mire csak annyit tudtam kinyögni: Kitartást!
Fekete selyemruhában, könnycseppek nélkül, csepp gyűrűmet simogatva, ott voltam. 10 percre a villamostól, kötelező telefonokat elintézve séta közben.
Villamoson ülve kellett nagy levegőket vennem csak, de azt a fránya két könnycseppet nem tudtam visszatartani. De vihar sebességgel szedtem össze magam 1 megálló alatt, hogy a gyerek ne lássa.
És most tudok csak sírni igazán, amikor ezeket a sorokat olvasom vissza és írom.
Hogy belekiabálnám a világba, hogy mennyire igazságtalan. És hogy mennyire szarul is tudok lenni, mint most is. És mennyire nehezek így a mindennapok, az elfojtott vágyak, az elfojtott érzések. Az üresség, a magány, a bizalom hiánya, a szabadan élni képmutatása. Hiszen a kihűlt kávé sem finom, vagy a reggeli fagyos szél.
És hogy mennyire nehéz a szerep, ami így jutott nekem, az önmagam és a világ meggyőzése, és a tények elfogadása. A mosoly az arcomon, ami nem mindig őszinte. Az elutasítások, amiket kapok a férfiaktól, a tény felismerése, hogy kihasználni azért szeretnének.
A nehéz mindennapok, a kamaszkor harcai, az Én állom a sarat egyedül, mert nincs más. A nem adhatom fel, és a nagyon vigyáznom kell magamra felelőssége.
És leginkább annak a felelőssége, hogy ebből az egészből mit adok át a gyereknek, és azt is hogyan.
Szerintem talán ez a legnehezebb. ..
És befejezném ezzel a képpel, békítő tárgyalás előtt:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése