Elválva…

 

Tegnap az év 101. napján 04.11. 11 órakor elkezdődött a tárgyalás. Másik fél éppen beesett, így olyan sok idő nem volt „beszélgetni”, amit annyira nem bántam. Igyekeztem leginkább a gyerekről inkább.

Nehéz volt ez, napok óta éreztem, hogy lelkileg nem vagyok annyira felkészülve erre. Előtte nap hazafelé a ping-pongból, gyerkőc kérdezte, hogy izgulok-e. Mondtam, hogy persze, még nem váltam el sosem, nulla tapasztalat. Ő ezt kicsit leegyszerűsítette, mert azt mondta minden rendben lesz, most csak végleges papírformát ölt az, ahogy élünk. És teljesen igaza van egyébként, Én is így gondolom. És most sem azzal volt a bajom, hogy az apjától válok el, hanem hogy hivatalos formát kap, hogy igazából alkalmatlan voltam a házasságra. Nem voltam elég jó, ha szabad így fogalmazni. Életem nagy kudarca ez.  Én a maximalista…

Gyorsan beszólítottak minket, ahol is az első kérdés az volt, hogy meggondoltuk-e magunkat? Nem-nem. Így úgy folyatódott, hogy megint szóban, hangfelvételben, a lényeges gyermek körüli dolgokat elmondta a bíró, szünetek, gyermektartás etc. Semmi újdonság, újra írásba kerül. Majd, hogy rendben, akkor ezt most berekeszti, fáradjunk ki. Kis idővel, és némi beszélgetéssel később, visszahívtak minket ítélethirdetésre.

Ilyenkor már Bíró állva várt minket, így mi is állva jobb és bal oldalt. És felolvasta azt a szöveget, ahol azt gondolom behelyettesítette a neveket, helyszínt, dátumot, de hogy miszerint 2007.03.24-én  házasságot kötöttünk, nevünkön szólítva (nekem születési név), majd a házastársi kapcsolat meddig tartott 2019. október, és a mai nappal, óra percre, a kérelemnek megfelelően, felbomlik ez a házasság.

Rettentő szívbemarkoló volt ezt így végighallgatni. Nem volt egy perc a házasságunk története úgy, hogy vagy tíznek tűnt, amíg meghallgattam.

Ilyenkor már hatalmas levegőket vettem, és küszködtem a könnyeimmel, miközben a Bíró le sem vette a szemét rólam. Azon drukkoltam, hogy nehogy kérdést tegyen fel, mert tutira kiszakad belőlem ez az egész és nem tudok válaszolni majd rá. Gondolom, hogy pontosan látszott rajtam a saját küzdelmem, így le is ültetett minket. Nagy levegő, könnyeket visszahúzni!

A kérdés viszont megérkezett. 15 napos fellebbezési lehetőség lenne, de a feltett kérdésre, hogy élünk-e ezzel, a válasz ismét nem-nem volt. Minden erőmet összeszedve tudtam csak válaszolni erre. Még kérdeznem is kellett a berekesztés után, hogy a névhasználatot mikor kell megoldani, de majd ha megérkezik 30 napon belül a végzés, kerületi anyakönyvi hivatal.

Így ezzel le is zárult az egész tárgyalás, és Én csak a folyósón a kabátom felvételéig bírtam ki. Kicsordultak a könnyeim, főleg, hogy visszhangoztak a fejemben a záró mondatok. A kijáratig igyekeztem összeszedni magam, de könnyeim saját utat jártak, és csak folytak kifelé a szememből. Nem olyan helyzet volt, hogy felül tudjam bírálni a testem tetteit.

Az utcán aztán annyit tudtam mondani, az akkor már volt férjemnek, hogy ezt elég borzalmas volt végighallgatni, ezt ő is megerősítette, majd szép napot, javítva szép napokat kívántam neki. És szokásunkhoz híven, ő el jobbra, Én balra.

Ezzel megkezdődött a hazafelé út, ami hiába 5 perc séta 3 villamosmegálló és 5 perc séta, némi koordinálással, de nem teljes felülbírálattal a könnyeim felett, végül hazaértem, ahol aztán rendesen kitört belőlem minden.

Nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal. Egy korszak véget ért. Üres voltam, és elveszett, mindent csináltam volna és semmit.

Végül megettem a reggelről ott maradt, jócskán száraz croissant ebéd gyanánt, és bekapcsoltam a számítógépet mondván, jobb ha foglalkozom valamivel, eltereli a  gondolatokat. Nem igazán ment, így hamar feladtam, és végül arra a döntésre jutottam, hogy kerékpárra ülök, kiszellőztettem a fejem, még volt 3 órám mire a gyerek hazaér. Persze tennivalóval tettem ezt, boltról boltra, közben azt kutatva, hol vagyok a világban. Szerettem volna beszélgetni kicsit egy független emberrel, de ez nem jött össze, így maradt a további tekerés, némi kötelezettségek elintézésével, az élet megy tovább alapon. De csak haza kellett érnem, telefonbeszélgetés teljesen másról a szüleimmel, végül némi késéssel gyerek is megérkezett. Próbáltam lendíteni a lakás állapotán, mintha érdekelt volna bármi is, de elég használhatatlan figurát toltam.

Ez erősen látszott rajtam, mert gyerkőc óránként megkérdezte, hogy vagyok? Megvagyok volt csak a válasz, volt próbálkozás beszélgetésre az erkélyen, nem sok sikerrel. Azt megbeszéltük, hogy nem csinálnék semmit máshogy, csak úgy érzem, elég szar lapokat adott az élet. És az ilyen húzások miatt gondoltam gyerekkoromban is azt, hogy nincsen isten. Mert nem fair, a büntetés. Ez a tipikusan a „jó elnyeri méltó büntetését” szitu…

Így aztán szétszéledtünk, és Én elég korán ágyba mentem, köszönhetően a szememnek, ami a sírástól azért rendesen bedagadt.

Ma munka volt, ahol az a megjegyzés azért megtalált, hogy de szomorkás vagyok. Csak helyeselni tudtam.

Mostanra tudtam leülni ide, hogy megírjam ezt, könnyek közepette persze.

Ilyen az élet, az enyém legalábbis, és megy tovább, nagy sebbel a szívemen és a lelkemben.