Nem ezt gondoltam megírni, de ma két halálhír is volt reggel 9-ig a neten, és egy tumor info is.
Rövid az élet, bakker nagyon rövid.
Mindaddig megvoltam míg a nagyszüleim el nem kezdtek elmenni.
Az első nagypapámat ovis koromban vesztettem el. Szerettem, mindig vicceskedett, sok nevetés volt. Rá úgy emlékszem, hogy a jókedvű nagypapám. És arra is, hogy mikor átmentünk nagymamámhoz, kaptam egy mesekönyvet, és csendben kellett lenni.
Akkor ezt még nem nagyon tudtam felfogni.
Majd egy nem működő zebránál az osztálytársnőm utánam szaladt, amikor általánosba jártam. Nem élte túl. Azt gondoltam akkor is, nem lehet ennyi az élet.
Azt sem tudtam hova rakni, amikor apukám öccse elment. Középiskolás lehettem akkor.
És számomra sok-sok év következett élve. És jó volt.
Majd jött a másik nagypapám, azaz inkább ment. Gyorsan hirtelen. Akkor fogadtam meg, mindennél fontosabb az emberi kapcsolat. A film, a mosás, a vásárlás, minden várhat. Az ember nem fog.
És a nagymamám is elment, hosszasan, lassan, csendben.
És a másik nagymamám is békésen, tudattalan?
---
Közbe vagy utána, nem tudom, de voltak családi életekért harcok, amik reményteliek voltak, fogadalmakkal telik, túlélősek szerencsére.
Volt családszéthullás nem kicsi.
Az ember azért elgondolkodik a sorson, a megírt dolgokon, hogy hogy lesz holnap.
Amikor fiatalon alkalmanként az agyadra ment a családi ebéden való részvétel, időskorodra megérted mi volt a lényege.
A covid alatti elrekesztettség ráébresztetett minket magányunkra, szembesített minket elesettségünkkel.
Megértettem már, hogy van a pillanat, és van a lehetőség is, és mindig nem lesz, elszáll és nem lesz másik.
Ehhez nagyon bátornak kell lenni, és rugalmasnak. Nehéz.
De élni kell.
Most.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése