Ugrás a fő tartalomra

Micsoda nevelés....


Időpontot kértem, azaz most eljutottam oda, hogy kiírtam heti teendő feladatokat a gyereknek, és ennek az egyik pontja az volt: „Anyával beszélgetni”. De amikor listával készülsz a gyerekkel való beszélgetésre, az gáz.

Próbálod átadni az élet lényegét, mármint hogy hogyan is kellene szerinted élni, vagy mi a jó. És ezt a legalább 45 éves tapasztalataidból, a szüleid/nagyszüleid történeteiből, és a sok-sok elolvasott könyv soraiból veszed. És az egészből annyi megy át a gyerkőcnek, hogy „okés leviszem majd a szemetet”, akkor, mondjuk komolyan elgondolkozol, hogy mégis hol baszod el, nap mint nap ezt a nevelés kérdést.

És persze vágom Én, hogy majdnem férfi agy, de mondjuk engedjük el a feltételezést. És azt is értem, hogy 2024-ben bizony Én nem nagyon tudhatok semmit szülőként, mert már más világ van. 

Komolyan elgondolkodtam, nem jó határokat szabtam az önállóságban, az életében. 

Mármint miért vagyok az a  szülő, aki hagyja, hogy a majdnem 18 éves gyerek becsukja a szobaajtaját, és azt csináljon amit akar? És miért nem nyaggatom 5 percenként valamivel? Azt se értem miért mosolyog rám, és nem megfélemlítve áll az ajtóban, amikor hazaérek? És miért nem utasító szavakat használok, hanem kéréseket? Azt is hogy képzelem, hogy nincs 9-kor az ágyban fekve, és kapcsolom rá a villanyt?

Tegnap egész nap azon gondolkodtam, hogyan adjam át a mondandómat, mi legyen a vezérfonal, és hogy legyen összeszedett az egész és a sorolandó hibák, hogy legyen érthető a szembesítés.

Az van, hogy ezt az egészet sikerült másfél órába belesűrítenem, és a végén terveimmel ellentétben mégiscsak sikerült sírva közölnöm a gyerekkel, hogy „képtelen vagyok többet adni, bármilyen téren is, mert belerokkanok”. És amikor átadom a szót, közli: „rendben, odafigyelek és segítek, leviszem a szemetet” .

Így.

És mondtam neki, lehet utálni ezért az egészért. Kamasz, ez a dolga, nekem meg az, hogy szülő legyek.

Mondtam ebben a családban demokrácia van, gondolja végig, mi vinné előrébb a dolgokat.

Megkértem, hogy ne jussunk el odáig, hogy szankciókat vezetek be. Szerintem az nem út, annál sokkal értelmesebb. És persze számtalanszor elmondtam, ne értem, önmagáért. 

Ellenérvei a felvetéseimre:

  • Nem lehet abbahagyni az online csevegést, mert Te hazaérsz. Ha benne vagy egy témában, akkor nem lehet csak úgy abbahagyni, akkor az érezném, be vagyok korlátozva. Az meg nem jó.
  • Igen azért beszélünk online órákat, mert az jó, ha már nem tudjuk látni egymást. De közben azért csinálunk is mást, mármint van, hogy pakolok közben…
  • De ha már megvan a lehetőség, miért ne éljünk vele? Nem értem.
  • Mert engem ez nem érdekel. Szerintem nem fontos.

-

A vezérfonalam pedig nem volt más, mint az: egyensúly.

Egyensúly az élet minden területén.

Ennyit kértem.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Vajon....

Ez az egész a május elsejei hétvégén zajlott csak valamiért nem posztoltam: Pénteken volt egy hatalmas összeveszésem a gyerekkel, és szombaton a barátnővel is. Eddig agyaltam, de úgy néz ki, ki kell pötyögnöm magamból, mert annyi kérdést vet fel az egész… Úgy alakult, hogy pénteken 3-asban (Fiam, Barátnője és Én) a velencei tavon töltöttük a napot, azaz a szárazföldön, mert a víz éppen csak 20 fok volt. Alapból gyomorgörcsöm volt az egésztől, de annyira könnyen rámondták az igen, hogy azt gondoltam csak bennem van aggodalom. Előzmény annyi leginkább, hogy barátnő csak olyan átjáróban van nálunk, vagy átjáróban alszik nálunk, nem igazán beszélgettünk. Én mindvégig első perctől fogva nagyon igyekeztem, és az első barátnő esetén ért tapasztalatok alapján még jobb lenni ezen a téren. De mit sem számított. Valahogy sosem voltak beszélgetések. Aztán egyszer csak lett egy ebéd, hogy szeretné nagyfiú, ha nálunk enne a lány, hogy jobban megismerjük egymást. Ebéd lett jobban megismer...

Van fél órám, dolgozik a hajfesték…

Míg kapcsolódom saját magam energiájával, és elmélkedek a rendbehozásomon, adódott egy lehetőség, hogy a szüleimmel Hajdúböszörményben töltsem a gyermekmentes hétvégét. Természetesen igent mondtam, a véletlenekben már régóta nem hiszek, de talán nem is hittem sohasem.  Így pénteken fél napos meló után az első esős hétvégén elindultunk, és mindenféle útlezárásokon át, terelések közepette egyszer csak odaértünk. Vonzott a meleg víz nagyon. Régen nagyon fázós voltam, most valamivel jobb, Apukám szerint változó kor, és jön majd megint a megfagyok időszak, nyugi. Azonnal lementünk a vízbe, míg Apukám családfás rokonokhoz el. Így kettesben maradtam saját Anyukámmal, és meglepően őszinte beszélgetés volt, a rá váró mellműtét (rák) érzéseiről. Nagyon örültem neki, hogy beszélünk róla, másrészt terelte a figyelmemet a délben kapott elbocsátó szép üzenettől, az éppen aktuálisan „lehet ebből valami” pasitól, másrészt jó volt érezni a végtelen bizalmat.  Mai napig nem volt időm kisírni ma...

Kicsi Én

Gyerekkoromban kaptam egy csillagjegyes könyvet, amiből ki is derült, hogy oroszlánként szeretem a fényűzést, az aranyat, rubint, állatmintás dolgokat, mint az állatok királya. Akkor csak így néztem ki a fejemből, és azt mondogattam, na Én ezeket soha. Az arany viselése fájt, komolyan. Kaptam ballagásaimra nyakláncot, medált, de valahogy azt éreztem nem jó érzés viselni, így szépen eltettem ezeket. Azt mondtam az egyetlen arany az majd a karikagyűrűm lesz. Végül az is fehérarany lett. Közben jöttek a tartalmas 80-as évek és kinyílt nemzetünk számára a világ, minden téren. Eljutottak az infók a nagyvilágból, kisvilágunkba. Ekkor találkoztam első körben azzal a képpel, amikor idősebb hölgy, állatmintás cuccba bújva, arannyal a nyakában flexel, hogy fiatalabbnak tűnjön. Ez akkor úgy bevésődött, hogy még jobban megerősített abban, hogy na ezek kerülendők mindenképp. És jöttek a ruhás szakmai évek, amik még jobban megerősítettek ebben. Akkor jól megtanultam milyen korban, mit és h...