Ugrás a fő tartalomra

Pécs még mindig,

érzelmek nélkül, milyen is volt? Persze tudom, azt nem igazán lehet, de megpróbálom azért…

Pécs óváros része, mint a legtöbb óváros/történelmi rész nagyon szép. Tiszta, és táblák jelzik, mi merre van, ez mondjuk még a google mellett is van, hogy hasznos.

Nagyon kis kedves házak vannak, alacsony építésüek, kis kazettás ablakokkal, néhol máló vakolattal. Olyan igazi óváros. Aljában a legtöbbnek valami bolt, vagy kávézó, fagyizó. Ami meglepett, hogy a sétáló utcákban, délután 4-kor bezárt a legtöbb üzlet. Volt, hogy csak 5 körül jutottunk oda, vagy később. Így mondjuk érdekes volt az üres utcákon sétálgatni, és okés, nyugis volt, csak nem turistabarát. Vagyis így a pénzedet nem hagyod ott. És este, amikor visszamentünk akkor sem nyitottak ki, nem volt mediterrán kis pihi és újranyitás. 

---

Az árkád mellett volt a szállásunk. Ez abból a szempontból jó volt, hogy volt egy nagy spar, de az üzletházban is 8-kor bezártak a boltok. Mondjuk akkora tömeg, mint a pesti plázákban egy alkalommal sem volt. Azt feltételeztük, itt nincsenek tinik, akik ott lógnak. Reggel viszont 9-kor kinyitottak a boltok, kivéve vasárnap.

A tinik egyébként a parkokban lógtak, kisebb nagyobb csoportokban, alapvetően igénytelenül… fűben ülve, piálva, hangoskodva esténként, mert nap közben nem igazán láttál fiatalt.

Az emberek viszont végtelenül kedvesek voltak, és segítőkészek. Azt nem feledem, amikor az első buszos „kirándulásunk” előtt megkérdeztem egy hölgyet, hogy mi a rendszer. 

Mondom neki: 

- "Turisták vagyunk.- mire ő, és még most is nevetek: 

- „Az nem baj!” 

De nagyon kedvesen segített, hogy buszjegyet kell venni, és ne a buszon vegyem meg, hanem a trafikban. Trafikban? Gyerekkoromban hallottam utoljára ezt a szót…mert akkor, még volt trafik. Végül az újságárusnál vettünk, mert trafik az nem volt.

De mondjuk, megtartják az ajtót az árkádban, amikor bemész. Ez ugye Pesten már kihalt dolog.

A legtöbb helyen tudtam kártyával fizetni, ami Pesthez képest szintén újdonság volt.

És ha kicsit távolabb megyünk a belvárostól, akkor valahol megállt az idő az 1980-as években. Gyermekkorom, a lakótelepi élet. És itt is ugyanaz a feeling, döbbenet volt, újra ezt átélni. Meg olyan kihalt volt Nekem. Azért ha Pest utcáin mászkálsz, mindig vannak emberek, kevés az a rész ahol nem. Itt számtalan séta alkalmával, volt, hogy fél óráig senkivel nem találkoztunk. Ez nem biztos, hogy rossz, de furcsa volt. Ja a járdák. Pécsre csak lapos talpúban ajánlott, mert a járdák óvároson kívül elég hepehupák, és felmartak, olykor kavicsosak.

Amikor hazaértünk, meglepett az itthoni csend, de ezt csak annak tudom be, hogy Pécs belvárosában volt a szállás. Külső részek gondolom csendesen vannak.


 

És az is érdekes volt, hogy a főtér telítettsége hogyan változott. A röpke egy hét alatt azt a tendenciát figyeltük meg, hogy minden második nap van kint az embertömeg, és persze, péntek-szombat este. De ez olyan fura volt. Azt várnád, hogy minden este nyüzsi van, de itt nem.

Nem is tudom mit említsek még, oh igen a zebra lámpa. Szóval Pécsen/ Pécsett jó ha sportos vagy, mert a zöld jelzés a zebránál 10 Mississippi, viszont ha nem érsz át, cserében hosszú-hosszú percekig várhatsz a következő esélyre. Este viszont, amikor már nem ment a jelzőlámpa megállt az autó, kb el se hittem.

Ja és itt nem működik minden örökkön örökké, este 10 és a szökőkutak egy jó része leáll. Ez környezetvédelmi szempontból nagyon baráti.

Összefoglalva azt tudom mondani, hogy szuper jó volt, kicsit visszautaztam az időben, de ez nem csorbítja Pécs fényét, inkább engem öregít...

A "Pécsi Nekem" összefoglaló itt: link

A kalandosabb pedig itt: link

  Az írásom nevek említése nélkül történt, anonim, ha valaki hasonlóságot lát az életében a leírtak alapján, az pusztán a véletlen műve.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Vajon....

Ez az egész a május elsejei hétvégén zajlott csak valamiért nem posztoltam: Pénteken volt egy hatalmas összeveszésem a gyerekkel, és szombaton a barátnővel is. Eddig agyaltam, de úgy néz ki, ki kell pötyögnöm magamból, mert annyi kérdést vet fel az egész… Úgy alakult, hogy pénteken 3-asban (Fiam, Barátnője és Én) a velencei tavon töltöttük a napot, azaz a szárazföldön, mert a víz éppen csak 20 fok volt. Alapból gyomorgörcsöm volt az egésztől, de annyira könnyen rámondták az igen, hogy azt gondoltam csak bennem van aggodalom. Előzmény annyi leginkább, hogy barátnő csak olyan átjáróban van nálunk, vagy átjáróban alszik nálunk, nem igazán beszélgettünk. Én mindvégig első perctől fogva nagyon igyekeztem, és az első barátnő esetén ért tapasztalatok alapján még jobb lenni ezen a téren. De mit sem számított. Valahogy sosem voltak beszélgetések. Aztán egyszer csak lett egy ebéd, hogy szeretné nagyfiú, ha nálunk enne a lány, hogy jobban megismerjük egymást. Ebéd lett jobban megismer...

Van fél órám, dolgozik a hajfesték…

Míg kapcsolódom saját magam energiájával, és elmélkedek a rendbehozásomon, adódott egy lehetőség, hogy a szüleimmel Hajdúböszörményben töltsem a gyermekmentes hétvégét. Természetesen igent mondtam, a véletlenekben már régóta nem hiszek, de talán nem is hittem sohasem.  Így pénteken fél napos meló után az első esős hétvégén elindultunk, és mindenféle útlezárásokon át, terelések közepette egyszer csak odaértünk. Vonzott a meleg víz nagyon. Régen nagyon fázós voltam, most valamivel jobb, Apukám szerint változó kor, és jön majd megint a megfagyok időszak, nyugi. Azonnal lementünk a vízbe, míg Apukám családfás rokonokhoz el. Így kettesben maradtam saját Anyukámmal, és meglepően őszinte beszélgetés volt, a rá váró mellműtét (rák) érzéseiről. Nagyon örültem neki, hogy beszélünk róla, másrészt terelte a figyelmemet a délben kapott elbocsátó szép üzenettől, az éppen aktuálisan „lehet ebből valami” pasitól, másrészt jó volt érezni a végtelen bizalmat.  Mai napig nem volt időm kisírni ma...

Kicsi Én

Gyerekkoromban kaptam egy csillagjegyes könyvet, amiből ki is derült, hogy oroszlánként szeretem a fényűzést, az aranyat, rubint, állatmintás dolgokat, mint az állatok királya. Akkor csak így néztem ki a fejemből, és azt mondogattam, na Én ezeket soha. Az arany viselése fájt, komolyan. Kaptam ballagásaimra nyakláncot, medált, de valahogy azt éreztem nem jó érzés viselni, így szépen eltettem ezeket. Azt mondtam az egyetlen arany az majd a karikagyűrűm lesz. Végül az is fehérarany lett. Közben jöttek a tartalmas 80-as évek és kinyílt nemzetünk számára a világ, minden téren. Eljutottak az infók a nagyvilágból, kisvilágunkba. Ekkor találkoztam első körben azzal a képpel, amikor idősebb hölgy, állatmintás cuccba bújva, arannyal a nyakában flexel, hogy fiatalabbnak tűnjön. Ez akkor úgy bevésődött, hogy még jobban megerősített abban, hogy na ezek kerülendők mindenképp. És jöttek a ruhás szakmai évek, amik még jobban megerősítettek ebben. Akkor jól megtanultam milyen korban, mit és h...