Pécs Nekem

Az első „szingli” nyaralás….Ha lehet így nevezni. És az első kettes a gyerekkel. Nagyon sokat agyaltam, egyáltalán nekiinduljak-e, fel vagyok-e erre készülve. De az utóbbi idő megtépázásai egyre inkább azt mondatták Velem, hogy igen. Meg annyi rosszat kapott a gyerek az elmúlt 2 évben, hogy igen, kompenzálni kell. És igen is meg kell neki mutatnom, erős vagyok, és van élet csonka családként is. És tudjuk, legfőképp tudom jól érezni magam, így is. És meg kell mutatnom neki, bármit is hozzon az élet, fel kell állni, és menni kell tovább. Ha küzdéssel, akkor azzal, de élni kell, és aki bántott azt felejteni kell. Sőt meg kell mutatni neki, nélküle is megy a boldogság.

Így aztán nem volt kérdés, még ha fogamat összeszorítva is indultam neki, gyomorgörccsel, menni kell, és mosolyogni kell hozzá. Megmutatni, milyen Pécs. Belül izgultam rendesen, mi lesz egy 14 éves gyerekkel, akit ez mennyire nem érdekel, nem egy Balaton, nem egy wellness. Wifi van, ez megnyugtatta.

Fura volt, hogy rajtam áll minden, nincs „férfi” aki majd adott helyzetben ott van. És csak a legegyszerűbbre gondolok, felteszi a bőröndöt a vonaton a felső polcra…sőt felteszi a magas vonat lépcsőn. Megoldottam, meg a gyerek megnyugtatását az átszállással kapcsolatban, meg a helyfoglalást a vonatpótló buszon, és a bőröndök intézését is. A szállás lefoglalását az igényeknek megfelelően.

De szar volt, hogy az étteremben például, azt se tudtam, hogy jelezzek a pincérnek. Ez soha nem volt az Én dolgom nőként, bort rendelni például. Most viszont Nekem kellett ezt intézni, fizetni. Vagy szólni a hotel portán, hogy csepeg a csap, nézzék meg míg nem vagyunk a szobában. Legyél kedves, meg azért határozott is, hogy komolyan vegyenek. És nem tűnik ez olyan nagy dolognak, de valahogy ezt mégis a pasik szokták intézni….

Ott lenni a kalandparkban és helytállni, amíg a magasság engedi tériszonnyal ugyebár. Egy kamasz srác mellett, nem beégetve Őt… vagy inkább úgy fogalmazok nem nagyon beégetni Őt…Este nem túl csinosan felöltözni, hanem valahogy az anya és a nő között megtalálni az egyensúlyt. Legyél is ott, meg ne is zavard be a köreit, amikor a csajok körülforogják… Ne legyen ciki, hogy az anyjával sétál vagy fagyizik….Ezek egyébként olyan új dolgok, hogy lehet, többet vagyok Én zavarban, mint Ő.

És közben azért valahogy mégis nőnek lenni, érezni azt, hogy valaki felfigyel rád, vagy egyáltalán észrevesz, hogy ott vagy. És közben, nem elrejteni a gyereket, aki hozzád tartozik és egyébként büszke vagy rá, hogy van Ő, de tudod belül már, és érzed is, vesztesz a pontjaidból, mert van ő, mert jön a másik oldal találgatása, akkor vajon hány éves lehetek? És hol a férj? És tényleg az Én gyerekem, és máris sok-sok pontot vesztettem azon a listán, amire örülök, hogy egyáltalán felkerültem. De ne legyek elégedetlen, listán vagyok.

So-so, fel-felkerülök, erről ugyebár egy másik bejegyzésben beszámoltam, mit kellene mégis letagadnom.(Link)

De az mondjuk jól esik a gyerektől, hogy sokat megdicsér csinos vagyok nagyon, meg szép, persze mondom elfogult. Az például nagyon őszinte volt, amikor az új úszódresszem felvettem, és rám nézet és azt mondta, na életedben nem volt még ilyen jó fürdőruhád, ami ennyire jól állt volna…És ezekben a pillanatokban valahogy elhiszem amit mond, de azért a mindennapokban is érzem a pillantásokban, talán lehet benne valami.

És mondjuk kb itt meg is áll a tudomány, pillantások és ennyi. Nekem is fura helyzet ez persze, mert amikor reálisan belegondolok, mit akarhatna bárki is, egy negyven-pluszos nőtől, gyerekkel. Hát semmit, lássuk be.

De térjünk is vissza Pécs eseményeire. Tök jól éreztem magam, voltak gyerekes kalandok, élmények. Szeretek nagyon játszani, önfeledten. Volt, hogy igen helyt kellett állni, olyan dolgokat csinálni, amit egy „férfi”szokott, de megoldottam.

Fura volt, hogy nem kellett kompromisszumokat kötnöm, nem kellett lemondanom semmiről, azaz azt csinálhattam, amit szerettem volna. Voltak őszinte mosolyaim, és volt boldogságos pillanat, ha csak a mogyoró fagyira gondolok, vagy a hullámfürdős élményekre, és a kesztyűkre. Jó volt ezeket újra átélni.

Egyik este azt mondta Máté, most olyan mintha boldog lennél…. ez megragadt.

 

Viszont jött a hazaút, és Én lepődtem meg leginkább az érzéseimen. Már szombat este éreztem valami nem teljesen okés, de akkor még nem éltem át igazán. Ahogy a vonaton ültünk akkor egyszer csak elkapott az érzés, és legszívesebben az egész haza utat végigzokogtam volna. Nem győztem venni a nagy levegőket, ahogy tanultam a netről, egyrészt ne vegye észre Máté, másrészt a könnyek bent maradjanak. Az egyik sikerült, de 2 könnycsepp kicsordult.

Nekem fogalmam sem volt, hogy ekkora a nyomás rajtam itthon. Teszem a dolgomat a mindennapokban, küzdök a külső elemekkel, és helytállok anyaként, barátként a gyereknél. Dolgozom, fenntartom a háztartást, intézem az intézni valókat, focizok ha kell, videó játékozok, és még reggelig sorolhatnám. Összességében teszem a dolgom. De nem vettem észre, hogy ez mekkora súly és mekkora teher. Most viszont volt egy hét szabadság az életemből, amikor ezek nagy része nem nyomta a vállamat. És hazafelé észrevettem, hogy most megint haza kell ebbe jönnöm. És hogy szeretném ezt a szabadságot, ha lehet örökké.

És tudatosult bennem, hogy bizony nem lehet. És hiába kezdem megszokni, vagy megszeretni az életünket, vagy legalábbis egy nagy részét, a terhek ott vannak és igen is ott lesznek még egy jó darabig. És nem vágyom rá, és ismét nincs választás. Megint olyan tehetetlennek és kiszolgáltatottnak éreztem magam, mint amikor egyedül maradtunk és el kellett kezdenem élni azt az életet, amit nem Én választottam.

Szeretnék törékeny lenni, és nem mindent megoldani. Hogy valaki vigyázzon Rám is. Szeretném, ha lennének önfeledt pillanatok. Szabadság az életemből, hosszan.

És most abba is hagyom, mert fél 11, és holnap munka, bemegyek pihenni. 

Másik beszámoló az élményes itt: (link)

 

 Az írásom nevek említése nélkül történt, anonim, ha valaki hasonlóságot lát az életében a leírtak alapján, az pusztán a véletlen műve.