Akiért a harang szól…

Kipipálhatom. És nem tudom miért pont ezt választottam Hemingway-től, de úgy gondoltam alapmű ez is.

A könyvről sok mindent nem tudok mondani, csak talán annyit, nehéz volt. Volt, amikor majdnem feladtam, de persze nem jellemző rám….akkor pici szünetet tartva, továbbolvastam. És valahogy nem az lett a vége, mint amit igazán vártam. Persze nem kellett volna happy end, főleg nem egy háborús könyvnél, de valahogy Nekem nincs befejezve. Ez persze egy magánvélemény, és mindenkinek ajánlom szívesen, hogy vegye a kezébe.

Az öreg halász és a tenger-t sem olvastam. Sőt szerintem ez az első, amit tőle olvastam el.

De azt gondolom ez így rendben van. Idézeteiből ismertem őt, meg, hát ugyebár szó is van róla, mint nagy író.

Egyik kedvencem tőle:

Ezért is szeretek igazán nyitott lenni a világra, és azt gondolni okkal sodor elém dolgokat és embereket az univerzum, mert lehet dolgom lesz vele/velük, vagy legalább azzal a mondattal, amit a másik szájából halottam. És talán ezért van, hogy sokat mosolygok az emberekre és kedves vagyok velük, meghallgatom őket, nem egyből elfordulok, vagy csendben maradok. Nem veszem rossz néven, ha egy idegen hozzám szól, vagy egy hontalan aprót kér, ha nekem panaszkodik valaki a buszon, egyszerűen ki kell adnia és éppen Én vagyok ott.

Egyébként meg semmiből sem telik meghallgatni, két jó szót szólni, vagy egyszerűen átélni a nehézségeit egy percre. És semmibe sem telik mosolyogni, kedvesnek lenni. Azt mondani a nap végén a pénztáros hölgynek, hogy kitartást a hátralévő időre.

Sokszor persze visszacsap ez, akkor vissza szoktam venni ebből. És nem büntettek, egyszerűen, csak „magamnak vagyok” ahogy hívom ezt…. Szépen lecsendesedek. Más terhére nem szeretek lenni. És várom a jeleket, hogy valaki más is nyisson felém. És akkor minden kezdődik előröl… Mert megérzem abban a pillanatban Nekem mennyire jól eset az az egy mosoly, az az egy pillanat.

Szeretek Élni nem vitás, a sok megpróbáltatás ellenére is.

És vissza is kanyarodok a könyvekhez. A könyvek is olyan kis „dobta a sors” helyzetek. Valamit kiveszek éppen belőle, elteszem magamnak, majd egyszer felhasználom, majd lesz helyzet, amikor segít. És pont annyira szerteágazó a könyvlistám, mint a spotify kedvenc dalok összeállításom. Mikor mi éppen hangulatomnak, mikor melyik mit rejt, és mikor melyik könyv, éppen mit ad hozzám.

És a tudásvágyam nem alszik sosem. Ezen szinte minden reggel néhány percet elgondolkodom, amikor a metrópótló buszról átszállok a Nagyvárad téren. Ahogy leérkezel az aluljáróba, a lépcső mellett van egy „ideiglenes ruhabolt” szezonnak mindig megfelelő. A burkolat között a fuga itt-ott ki van szedve, hogy kampókat tudjanak belerakni, hogy néhány ruhát vállfára tegyenek, és lógjanak a falon bemutatva a portékákat. Alapvetően egy darabig nem is gondolkodtam ezen, mert hasonlóan más aluljárókban a nem idén barnult asszonyok kínálgatják a portékát, hol nyári ruhát, nadrágot, ponchót, mikor milyen idő van. Le-le szólítva: „Kedveském, nyári ruha, most nagyon olcsó, jól állna magának”.

Gondoltam ez egy fokkal másabb, mert vállfáról nem cigány ember árul, és ez is ugyanannyira átmeneti. De teltek a hónapok és kiderült, nagyon nem az. És akkor tűnt fel igazán, amikor vonult le a tömeg, és több embernek, mint „törzsvásárlónak”, odaköszöntek, és néhány szót váltottak. Ekkor egy picit hátrahőköltem, hogy ez komoly? Kész vagyok, hogy valakinek ez az életcél, hogy reggel kijön az aluljáróba, kiakasztgatja a kis vállfáit a ruhákkal és itt áll naphosszat várva a vevőket. És nem tudhatom persze, hogy kinek milyen a sorsa, mit hozott az élet, és az ítélkezés is messze áll tőlem, de komolyan nem vágyik többre, ennél azért egy kicsit jobbra? És nem hajtja ez? És beletörődött a sorsba, hogy neki ez jutott?

És akkor itt egy másik Hemingway idézetet idebiggyesztek: 

 És lehet, ezen el kellene gondolkodni picit, mit hajszolunk és miért….Mi szeretnénk, hogy legyen?; mi szeretnénk, hogy megtegyük?; vagy a külső nyomás, az elvárások miatt kell?

Lehet megkérdezném az árusokat, hogy jó ez így nekik, meglepődésemre azt felelnék, hogy igen.

Mit hajszolunk és miért? Kell nekünk tényleg? Hogy legyen mit felmutatni? Hogy valami „jó helyre” besoroljanak minket? Vagy igazán csak azért kell, hogy tényleg mi maguk jól érezzük magunkat, akár a bőrünkben, akár az új ruhánkban?  

És azért megyünk bulizni, hogy mindezt megmutassuk a világnak? De ha nem is mozdulunk ki, legalább egy fotó felkerül a közösségi oldalak valamelyikére, ha nem mindegyikre.

Tényleg ezt hajt minket? Tényleg ez számít?

Nem hiszem...

...

 

Az írásom nevek említése nélkül történt, anonim, ha valaki hasonlóságot lát az életében a leírtak alapján, az pusztán a véletlen műve.