Kényszertrauma...

 

Elkezdtem olvasni Dr. Máté Gábor Normális vagy könyvét.

Első fejezeten vagyok túl, még 16 óra van hátra, de nem is ez a lényeg, hanem ami az első fejezet után szembe jött.

Az az alcím: Trauma, betegség és gyógyulás a mérgező világunkban.

Szerencsére szakaszosan olvasok könyvet. Nem úgy hogy leülök, és upsz ki is olvastam, vagy nem is úgy, hogy 2-3 alkalom és kész is vagyok a könyvvel. Reggelente munkába menet és hazafelé szoktam leginkább, de néha, igen ritkán arra is van lehetőségem, hogy leüljek egy takaróval/teával, és úgy olvassak az otthon melegében. És persze több könyvet fogyasztok egyszerre.

Ennek számomra az az előnye, hogy van ideje leülepedni a dolgokat, tudok rajta gondolkodni, előkerülnek helyzetek, amikor be-bevillan valami az olvasottakból.

Most az merült fel bennem, hogy mennyire megvan mindennek a rendje, és mégis mennyire furcsa, hogy ez az „élet rendje”…

Hogy szükséges egy „trauma”, kell egy krakk, hogy változtassunk dolgokon.

Gondoljunk csak bele, szinte mindegyikünk átélte már a „kényszerpihenőt”. Amikor igazából tudjuk, hogy pihennünk kellene, mert el vagyunk fáradva, vagy teljesen kimerültek vagyunk, de mégsem pihenünk meg. Nem teremtünk lehetőséget a szervezetünknek, hogy újratöltődjön a pihenő során, csak megyünk és csináljuk tovább. És azt mondjuk, majd hétvégén, aztán nem úgy alakul, aztán, hogy „majd ma este korábban lefekszek”, és 1-kor még mindig ébren. Na, az ilyen helyzetekben az Univerzum nagyon teszi a dolgát. Ilyenkor jön a kiment boka, a láz, ami ágynak szegez, a hirtelen megfázás, a kötőhártya-gyulladás és hasonló, de mind olyan, hogy pihenned keljen.

Merthogy nem igazán vagyunk annak tudatában, hogy milyen módon használjuk a testünket. Azaz használjuk. Ez úgy működik csak, hogy vigyázunk rá. Gondoskodunk róla. Tápláljuk, kezeljük, hogy minél tovább tudjuk majd „használni”. Ehhez viszont az kell, hogy figyeljünk arra, mivel tömjük tele, vigyázzunk arra, hogy állapota ne romoljon olyan gyorsan. És ennek az egyik elkerülhetetlen formája, a pihenés is.

És hogy visszakanyarodjak az alcímhez és az alapgondolathoz: egy „trauma” kell, egy krakk, hogy változtassunk dolgokon. Mert valahogy, akkor kapunk észbe igazán, hogy ez így nem mehet tovább. És valamin változtatni kellene. Sok esetben tudjuk mi ezt magunktól, csak éppen nincs időnk rá, meg majd holnaptól, és hétfőtől, és most éppen aktuálisan január 1-től, majd máshogy, majd más lesz most, jobban odafigyelek.

De úgy néz ki az az alaprendszer, hogy az Univerzum megrázzon minket, és legyen az életünkben egy olyan „sérülés” lelki/testi kinek mi, hogy most aztán tényleg változtassunk valamin. Úgy néz ki, kell egy „rombolás”, hogy aztán újra építkezzünk.

És vajon mi lehet ennek a magyarázata? A bevésődések, a mindennapi percek, miért nem nyújtanak elég lehetőséget? Csak úgy lehet valamit mássá formálni, hogy az előző „rendszert” leromboljuk? Végül is a leromlott rendszert lehet csak újjá varázsolni, mert amíg az működik, csak a hibáit látjuk, de megszoktuk már, élünk ezekkel a hibákkal, hol tudatosan, hol bele sem gondolunk.

Mennyire érdekes ez. Belegondoltatok már ebbe? Valaminek el kell romlania ahhoz, hogy újjáépítsük, és azt kell mondanom, nem is az elejéről. Hiszen a „sérülések”miatt, sebek keletkeztek. Azokat az új megépítése közben be is kell még gyógyítani is. Tehát egyszerre több feladatunk is van ezzel az egésszel. Fájó pontokat gyógyítgatunk, olyanokat, amik tényleg fájnak. Miközben változások elé állítjuk magunkat, amit meg alapból nehezen visel el az ember, mert a valami új, az soha nem biztos, és nem ígér teljes megnyugvást, hiszen azt sem tudjuk mi vár ránk, jó lesz-e egyáltalán.

Miért várjuk meg a „traumát”, krakkot? Miért nem hallgatunk a józan paraszti észre? Miért várjuk ki a „kényszerpihenőt”? Miért nem figyelünk oda mások visszajelzéseire? Miért nem figyelünk oda a számunkra bántó szavakra?

Jelez a testünk, jelez a lelkünk. Rájuk miért nem hallgatunk? Miért nem figyelünk arra, mit üzen a test? Mit üzen a lélek?

Nem. Megsértődünk inkább, mert az nagyon egyszerű. Vagy az igazmondó embert visszasértjük, és kizárjuk a kapcsolatainkból, mert szembe kellene nézni a valósággal. Pedig büszkeségünket félre kellene tenni, egóból visszavenni nem kicsit. Mert nem minden úgy alakul, ahogy mi szeretnénk.

Pihenni kell, ha azt kell, nem lustaság. Sírni kell, ha azt kell, nem szégyen.

Figyeljünk oda magunkra, figyeljünk a test/lélek jelzéseire, és hallgassuk meg a bántó szavakat, és gondolkozzunk el azon miért is kaptuk őket. Legyünk hálásak ezekért a jelekért- nagy csoportban összefogva -,  mert egyébként sokkal nehezebb dolgunk lesz a mindennapokban.

Én átéltem, tudom milyen az újraépítkezés.