Sokk

(Jelzem elveszett, amit írtam)….

Végre nyári szünet!

Eléggé le vagyok fáradva már, de nem is meglepő, amik történtek: (klikk), és valahogy csak ritkultak, de mindig akadt valami. Egészségileg sem vagyok még 100, de erről majd egy külön bejegyzés lesz, most még adatgyűjtés van hozzá. Most majd 1-2 nap szabadsággal próbálom kompenzálni magam. Kell is.

 

És, hogy rátérjek a sokk storyra:

Az egészet ott kezdeném, hogy egyre inkább adom el a feleslegessé vált dolgokat a lakásból. Egyrészt, hogy ne kelljen kerülgetni, ha úgysem használjuk, másrészt valakinek még jó lehet. Egy ideje már meg lett hirdetve a gyerkőc galériaágya, de mióta hivatalosan is barátnője van, gondoltam akkor intenzívebb leszek az ügyben. Vevők kevésbé voltak azok, így hónapok alatt egy alkalommal módosítottam az árat, hátha. Végül jelentkezett egy külföldi fickó, gondoltam is, hogy átverés ez megint. Viszont nagyon lelkesen kérdezgetet, kérésére angol nyelven, végül sikerült is megegyezni az árban, és egy péntekben, hogy eljön érte. Végig azt gondoltam átverés, és csak akkor hiszem el, ha elviszi.  Így aztán be kellett sűríteni a hétbe az ágy többi részének előszedését a lakás rejtett helyeiről, és az ágy szétszerelését.

Egy csodás szerdai napon elkezdtük leszedni a különböző alkatrészeket, gondoltam szuper, közben leltár. De két hosszú 195 cm-es léc nem volt meg. Itt kezdett picit rám törni a lábremegés, főleg, hogy az egész lakást átkutattuk. Mellékesen jegyzem meg, vagy 15 olyan helyet találtam ahol lehetett volna, pedig konkrétan emlékszem, hogy mennyit kínlódtam, hogy mit hova tegyek. Sehol semmi. Eddigre rendesen kiborultam, de két ekkora lécet nem lehet nem észrevenni. És egyébként is, itt nálam, ahol rend van, és minden megvan, vagy legalábbis előkerül.

Ekkor jött a telefonos első segítség: Nővéremet hívtam, hogy esetleg a raktárában, ahova elvittünk dolgokat, lehet? Reggel megnézi, ezzel kezd.

Okés megbeszéltük, elengedjük, mert úgy sem tudunk mit csinálni, és a lakásban meg nincsen. De ekkora, már annyira ideges lettem, hogy nem bírtam nyugodtan ülni.

És akkor másik telefonos segítség az esélytelenséggel: szüleimet hívtam, hátha náluk…Semmi, áhhh, ott nincsen. Én sem láttam értelmét, de hátha.

Eddig bírtam sírás nélkül. Kész voltam, ahogy letettem a telefont, hogy nem hiszem el, végre valaki megvenné, jó áron, jönne is érte, Én meg nem tudom odaadni, mert nincsen meg minden. És hagyján, hogy Ő nem viszi el, de így senki sem, soha. És egyébként is, ha nincsen a válás, akkor nem is kerülök ilyen helyzetbe, és mennyire egyedül vagyok ezzel az egésszel, és nincs mellettem senki, aki egy csepp terhet le tudna venni ilyenkor a vállamról, akár egy jó nagy öleléssel. És mennyire kiszolgáltatott vagyok, és magányos. És állandóan eszembe jut a másik oldal, hogy él mint marci hevesen, boldogan, gondtalan. Ingyen, semmi albérletpénz, semmi küszködés a mindennapokkal, Én meg itt szívok. Én, aki mindent beletett abba a házasságba, abba a kapcsolatba, és tessék. És hogy rettentő igazságtalan az élet, és mennyire nem fair ez az egész. És a rohadt életbe, mennyire kibaszottul nehéz ez így, és meg sem érdemlem ezt az egész terhet/bántást.

De aztán újabb telefon, mert szüleim is gondolkodtak az egészen (ezt nagyon szerettem volna elkerülni), aztán elviccelődtük a költözésekkel, hogy mi minden tűnt el bármikor is. Ez jól esett. Végül mondták, hogy másnap eljönnek és segítenek megtalálni.

Nem sok alvásom volt. Még gyerkőccel este, egy sírós beszélgetésem. Mert mondta, hogy egyébként nagyon büszke rám, mert mindig mindent megoldok, nyugodjak meg, most is így lesz. De mondtam, hogy a közhelyeket, ha mellőzné, miszerint, annyit pakol rád az élet, amit elbírsz, hallani sem akarom. Mert kurva jó, és tök értem, és visszagondolva igen. De nem kérek már ebből a pakolgatásból, meg igen erősebb leszek, köszi, de most már nem szeretnék még erősebb lenni, és akármit megoldani sem. Szeretnék most már néhány évet pihenni, és nem folyamatosan megoldani valamit, vagy csak nem lehetne, hogy valami olyan kis flottul menjen, mint a filmekben. Valamit meghirdetsz például, és valaki jelentkezik, és eljön és elviszi és ügy lezárva? Valahogy nem mehetnének így a dolgok? (tudom tök uncsi lenne, de szeretném)

Másnap aztán szüleim el hozzánk, és több órás szerelgetés után, összeállt a galériaágy. És nicsak, megvan a két eltűnt léc. Nagyon tutira mentem, és beszereltem oda az ágyba ahova mondjuk nem kellett volna. De mentségemre szolgáljon anno, mindig a volt férj szerelte, és most így aztán ki is derült, a volt albérletben az első szerelésemnél is ezt csináltam, csak nem volt hiányérzetem, hiszen egyben volt az ágy és állt a lábain.

Így akkora megkönnyebbülés volt az egész. Délután még néhány alkatrészt kellet beszerezni a csavarboltból, de az már tényleg gyerekjáték volt, főleg, hogy az ilyen helyeket nagyon szeretem, igazi játszótér nekem.

Ez a kiszolgáltatott helyzet, nem a barátom. Szeretem a szüleimet, és tudom bármikor is hívnám őket, szinte azonnal indulnának, ha kell. De amióta külön családom van, igyekszem mindent magam megoldani, ha mégsem megy, szóbeli segítséget szoktam kérni a szüleimtől, és úgy megcsinálom magam. (A villanyszerelés szokott nehézségeket okozni, akkor van, hogy jelzem Apukámnak, át kellene jönni, mert ez meghaladja a képességemet. Szerencsére akkor is, első lépésben, kamerával elmondja, mit kellene, ezeket már persze mind végigjátszottam, és ha nem megy a dolog, na akkor átjön és Ő is megnézi, és megoldja.) De elméletben Nekem a gyereknevelés az, hogy önállóságra nevelsz. Ez Nálam szerintem sikerült is, éppen ezért nagyon nehezen kérek segítséget, csak amikor már nincsen más. Most viszont biztos vagyok benne, hogy hallották, hogy nem is kell, hogy kérjem a segítséget. Egyszerűen kijelentették, jönnek, megoldjuk, és nincsen apelláta. (van, amikor már csak ez működik).

….

De nagyon kiakadtam, a sokk érzésen. Egyrészt, hogy ennyire, másrészt hogy megint. Komolyan azt hittem, ezen már túl vagyok, és nem lesz többet, és mégis. Nagyon meglepődtem, és napokig nyomta a lelkemet. Tényleg fájdalmas volt ez a válás nekem. Tényleg szerettem, nincs mese, kár tagadnom, és tényleg meglepett, amikor közölte ezt az egészet, de hogy még mindig viselem a terheket….pfff Bár azt olvastam, mindig ott lesz, csak megtanul az ember együtt élni ezzel. Szerintem így is van. És van, amikor sajnos annyira felhalmozódnak dolgok, hogy így jön ki, na meg persze máshogy is.

Ahogy ezeket a sorokat írom, lassan egy hete volt a sokk, de még mindig pontosan fel tudom idézni az érzést. Ezt kívülállók, akikkel nem történt hasonló, fogalmatok sincs milyen. Pedig szívből elengedtem, nem szeretem már, de akkor, amikor válni kellett, akkor bizony igen, és hatalmas törés volt. Fájdalmas, és minden egyes ilyen helyzetben azt érzem, hogy szívom a levét a dolognak, és igazságtalan ez.

Rágódtam rendesen ezen, hogy jaj, miért volt ez megint….pedig a hétköznapok simák már, bőven, és már nagyon sokat nevetgélek, és vannak nehézségek, amik meg se kottyannak, de bizony úgy néz ki, hogy mindig akadnak ilyen nagy krakkok/ sokkok.

…

De, hogy a folytassam a storyt, csütörtökön este az ágy szétszerelés után francia, és sokkal nagyobb megnyugvással feküdtem ágyba. Már csak azon izgultam, tényleg elvigyék. Mondjuk arra megesküdtünk a gyerekkel, többet nem szereljük össze, ha kell, a matracon alszik ezentúl.

Pénteken némi késéssel, aztán megjelent az olasz házaspár, némi angol tudással, és az ágyat elvitték. Szó nélkül. Így aztán Nekem IKEA, el az új ágyért. És mivel a sokk hatása még benne volt, picit panaszkodtam magamban, ahogy a 215 cm hosszú 23 kilós dobozokat, amiből kettő volt, a kerekes, mindenhova elguruló kocsira pakoltam. Vicces lehettem kívülről nézve, de az volt bennem, bakker ha arról van szó, kerekes kocsi nélkül elviszem a pénztárig. (Fene azt a kurva nagy azért is érzésemet, ami ilyenkor előjön)

Végül megvettem, Apukám jött ismét és segített, pengére betoltuk a kocsiba. És tök jó volt, odajött a kocsi pakoló ember, mondta Apukámnak, hogy segít neki, de apukám elhajtotta olyan természetességgel: „ketten vagyunk, köszi” , és ez nagyon jól esett. Kicsit nyomibban ültem a szűkebb és lehajtott ülésen, Apukám meg nyomibban tudott csak sebességet váltani. De mi a két max ember, megoldjuk. Így is lett. Egy fél fülbevalóm bánta, mint később kiderült.

Valahogy 7 körül lehetet, amikor nekikezdtük az összeszerelésnek. Negyed 9-kor jeleztem, mivel nem evős napom van, jobb lenne, ha valamit ennénk, mert egymásnak ugrás lesz. Így a szünettel fél 10-kor végül teljesen készen lettünk. Örömködés volt.

Mentem is a konyhába, hogy másnapra tortát süssek. Míg a torta sült, Én a ház előtt és a lépcsőházban elemlámpával a fülbevalómat kerestem, eredménytelenül.

Nincsenek szavak mennyire fáradtan feküdtem le. Fizikailag is nagyon fáradt voltam, de tudtam aludni 05:19-ig, és a lidl, csak 6:30-kor nyitott, így volt pihenő azért…

És elkezdődött a szombat….