Üdvözlet innen Évian-ból, az Evian víz otthonából. Sikeresen itt tölthetek a családommal egy hetet.
Autóval érkeztünk, ami a számítások alapján a megállásokkal 16 óra autóútra volt tervezve.
Ami egyébként a megállásokkal egészen jónak hangzik, azaz pontosítok, mondjuk kibírható. Az viszont egyáltalán nem volt betervezve, hogy már az idefelé úton beköszönt a cudar ősz, és reggel 10-től pedig esni fog az eső. És ez az a fajta eső, ami nem csak úgy csepereg, hanem az ablaktörlő másodpercenként vagy hármat oda-vissza csapkod.....
Ez jócskán lassított minket, azaz elég szép tömörüléseket okozott. Illetve az sem volt teljesen, csak részben betervezve, hogy bizony útlezárások vannak az útépítések miatt. Ez komoly kettesbe visszaváltásokat okozott.
De már az első nem tervezett megálló izgalmas volt, mert az tényleg nem volt betervezve, hogy az autóban kigyullad egy SOS lámpa, és a hívja az asszisztant. Így nagyon nagyon hirtelen ki is álltunk, ekkor volt hajnali 5:15 körül. A legviccesebb az egészben, hogy ez a suzukinak az a prémium szolgáltatása, amiért egyébként külön fizetsz. Ez a mester plusz. Így aztán nagy megnyugvással felhívtuk az adott telefonszámot, ami csak cseng, cseng. El is képzeltem, ahogy az ügyeletben lévő kolléga feltápászkodik, álmát megszakítva. Nagy nehezen bele is szolt egy hang angolul, és mondta kapcsolja a magyar kollégát, dallam/zene, és persze nem történt semmi. Így aztán Anyukám is felhívta az adott telefonszámot, akkor egy spanyol fickó vette fel, és mondta, kapcsolja a magyar kollégát. Aki valóban álmos hanggal, nagy nehezen a telefonba szólt, és közölte, hogy Ő bizony nem tud segíteni. Mint aki nem érti mit beszélünk. De nem. Így aztán megkérdeztük, ki Ő, és egyébként kivel beszélünk? Mármint milyen céggel? Azt mondta ők is foglalkoznak asszisztenciával, de suzukival, bizony nem. És fogalma sincs mit kellene csinálnunk. Nem tud segíteni.
Ez volt az a pillanat amikor azon agyaltunk, hogy most akkor hova és merre, és mi az a szerviz ami nyitva van esetleg, vagy akkor várjunk, valami nyitásig, és akkor max, a tervezett délután 6 helyett majd később érkezünk? Vagy most akkor hova tovább?
Előkerült a két kilós vastag szervizkönyv, és elkezdtem a piktogramokat végignézni. Végül meg lett, az ami felvillant. Kiderült, hogy van az autónak egy eCall gombja, ami arra szolgál, hogy ha azt benyomod, akkor azonnali kapcsolatot teremtesz a szervizzel, vagy valami asszisztenciával, a világ bármely pontjáról. (erős kétségeim vannak ezzel kapcsolatban). Na azt jelezte a felvillanó piktogram, hogy ennek a rendszernek a vezérlőegysége lemerülőben van, és menjél el a szervizbe, hogy kicseréljék.
Így aztán a fél órás kiállás után, kicsit megnyugodva, de folytattuk az utat.
Jöttek a nem túl tiszta mosdók, a szendvicsevések, a monoton eső. Én rövidebb időkre be-bealudtam. Beszélgetések. Megállás a lábnyújtóztatás miatt. Majd elhagytuk az EU területét és Svájcon át folyattuk az utunkat. Ami azért izgi, mert akkor nincsen EU mobilnet, így nincsen értelmes navigáció, nincsen megnézem kivel mi van, és olyan érzésed van, hogy mennyire le vagy vágva a világtól. És ezen a területen, egy egy megállónál a szendvics, horror áron, azaz 6-8 frank, ami 406 forinttal beszorozva is 2500-3300 ft, egy szendvicsért. Így ezeken a helyeken csak a mosdót látogattuk meg, hol 1,90, hol 2,10 frankkért, amiből visszakaptál minimum 1 frankot amit levásárolhatsz, a nem tudom milyen drága dologra.
És aztán eljött az az idő, olyan délután 4 felé, amikor már minden bajod van, és a mosdók közül sem válogatsz, és a csomagtartóból kihalászod a melegebb ruhát, mert egyébként megfagysz....
Nagyjából itt kezdődött az igazi esős szürkeség, és monotonitás, és a vicces rész, mert ekkorra már olyan fáradt vagy, hogy kb, mindenen nevetsz. És aztán ezeket a nevetéseket felváltják a nagy néma csendek,a mikor csendben szenvedsz, és szólni nem mersz semmit a másikhoz, mert rád ugrik dühében...
És nem fogyott az út, és nem akart elérkezni a francia föld, hogy ismét a netre csatlakozhassunk, olyan lassan és nyomasztóan teltek a percek, az órák, hogy kész.
És végre elértük a genfi tó magasságát, van remény gondoltuk. Bár ekkor már igazán szürkület volt, és változatlanul eső. És itt kezdődött a nehéz része az útnak, talán a legnehezebb. Mert autópályáról lekanyarodtunk, és jöttek a kis települések, sebességi korlátozással, amit az egyébként nappal biztosan gyönyörű szerpentin rész követett. De amikor már vak sötét van, és nincsen igazi világítás, ez nem annyira vicces. És érzed, hogy már közel vagy, de csak nem fogynak a kanyarok, és csak nem vagy még mindig ott. Rettentő fárasztó.
Majd végül este 9-re meg is érkeztünk, és az esőben gyorsan felcuccoltunk, és rohanás a supermarsé-be, hogy valamit együnk, és csak 10-ig van nyitva. 20:49-kor estünk be a boltba, és mi voltunk az utolsók akik kijöttünk.
Vacsora, evés, alvás.
Ma esős városnézés, helyi boltok, holnap már talán nem esik, és minden még jobb lesz.
De francia föld, és itthon vagyok. Érzem a dallamos francia nyelvet az ereimben, az otthon érzését, és pont most mondja Anyukám Nagyfiúnak, hogy olyan vagy ebben a lakásban, olyan hm, oda tartozol...
Itt vagyunk.Érzem újra a francia ízeket a számban, a szokásos termékeket keresgéltük, és élveztük minden egyes pillanatát a perceknek. És még csak az elsős esős nap van.
És ezt a bejegyzést innen írom Nektek:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése