Énállapot

 

Ez a randiapp, és az univerzum küldött podcastjai elmélkedésre késztetnek, mint mindig minden nagyjából.

De lefordítva: az énállapot a jelenlegi életemre, meg egyébként is az életemre. 

Azt vizsgáltam, egy-egy végre elindult chatelésben mi az, amire úgymond ugrom, vagy rosszul esik és miért, és mire ugrik a másik, és annak vajon mi lehet az oka?

Eric Berne az egyik nagy kedvencem, az emberi kapcsolatokat vizsgálta. És bocsi, de lehetnek átfedések a posztjaim között, mert azt a témát már tuti érintettem, de nem ilyen megközelítésből.

Tegnap, ahogy a podcastet meghallgattam, olyan agyvillanásom volt megint, hogy szinte füst szagot is éreztem.

Tehát van ugye a három alap énállapot: Szülő/ Felnőtt/Gyerek.

Hol/mikor/ melyiket vesszük fel, de alapvetően befolyásolja azt, hogy mit hoztuk gyerekkorból. Nagy összességében ezt mindenre elmondható, tudom, hogy uncsi, de szülőként nem tudom ezt ismételgetni, bár lassan szinte semmiben nem tudom befolyásolni a majdnem felnőtt gyerkőcöt, de halványan reménykedek persze.

Csapongok megint, sorry.

Tehát Szülő/Felnőtt/Gyermek állapot. És még osztható ez, mert lehetsz áldozat, támadó, és támogató is. Egy picit összetett, és talán bele se mennék a dologba részletesen, de annyiból igen, hogy amikor nem felnőtt-felnőtt kapcsolat van, ott vannak a játszmák, a megsértődések, a másikon való uralkodás.

És persze tudom, hogy nagyon nehéz bizonyos esetekben nem áradni a ritmussal, hanem szembe menni a széllel, de bizony érdemes.

Érdemes nem belemenni olyan játszmákba, amit a másik azért indít, mert visszamegy gyerek szerepbe, hogy figyelj rá, vagy elmegy szülő szerepbe, hogy megmondja neked mi a perfect, pedig nem is ismer.

Felnőttként viselkedni bizony nehéz.

Megvizsgáltam a jelenlegi emberi kapcsolataimat, és fú, nem nagy, csak számomra az, de felfedeztem, hogy azokkal értem meg magam nagyon jól, akik szintén felnőttben vannak, mint Én, velük a beszélgetéseim könnyedek, lazák, ritmusosak, haladnak egy irányba, és egymás elméjét boncolgatjuk, nevetésre késztetünk a másikat. Egyrészt az is észrevettem nem korhoz kötött, és azon is elgondolkoztam, hogy nem tudom milyen emberek. Ez alatt pedig azt értsd: velem felnőttek, de lehet, mással más szerepeket vesznek fel, mert simán benne van.

És ha egyébként velem felnőttek, akkor ez mindig így lesz? Már úgy értem ezt, hogy ugye kialakítunk a másikról egy képet, olvasott, értelmes, kedves, figyelmes, vagy mogorva alkalmanként, önző etc, és ebben a formában fordulunk felé. Ennek megfelelően viselkedünk vele, tudjuk, hogy okés, ő nehézkesebb, lassabban beszél, vagy olyan gyorsan ontja magából a gondolatokat, hogy követni se lehet. Azaz mi is felvesszük a vele szemben támasztott szerepeinket. A magunk által támasztott szerepünket.

Azokkal viszont, akikkel nem felnőtt-felnőtt kapcsolatom van, hanem ettől eltér, ott bizony karcolásos súrlódásaim vannak.

Egyik közvetlen kolléganőm, most hogy figyeltem, szeretne a mi kapcsolatunkban szülő lenni, abból is a támadó szerepben. Csakhogy Én erre, nem vagyok vevő. A velem való kapcsolatában utasít, parancsol, alárendel. Főnököm szerint a legönzőbb ember. Azonnal bezárkózom, és elönt a méreg, alapvető nyugodtságom ellenére. Ezt kompenzálom a középsuliban tanult, végtelen kedvességgel, hogy ne érezze azt, hogy belém tudott döfni. Ez meló, mert belém döf és felrobbanok, de nem szeretném, hogy tudja ezt, apróbb játszma mindkét oldalról.

De ugyanez a kolléganőm a másik kolléganőmmel szemben is így viselkedik, viszont ő alárendelődik, megalázkodik, gyerek szerepbe kerül, teszi amit mond neki, viseli a szidásokat.

Ugyanez a kolléganőm a főnökömmel szemben, aki férfi, gyerekbe zuhan, pitizik, durcáskodik, dacol, de igyekszik szót fogadni.

Vajon miért gondolja azt, hogy velem szemben szülő lehet? Mit szeretne kompenzálni a viselkedésével?

---

Abban is megvilágosodtam, hogy a válás miatt a gyerek korán felnőtt, és a pszichológusi munka után, ami neki is volt, nekem is, és közösen is. Olyan taktikákat kellett alkalmazni, ahol bizony egy pillanat alatt gyerek helyett felnőtt szerepbe került. Hiszen meg kellett értenie felnőtt szülőjét, hogy miért viselkedik adott esetben gyerekesen. És azt hiszem, ezzel a mondattal mindent le is írtam.

Megtanultuk egymást, felnőttként kezelni, és így vannak olyan remek beszélgetésink, hogy az agyam nem fér a fejembe, mert elméleteket boncolgatunk, és egymás agyából húzunk ki olyan szálakat, amire a másik rácsatlakozik.

Megtanultuk, egymás érzelmeit felnőttként kezelni, és jelezni, ha valami fáj, vagy rosszul esik, és nem megsértődni ezen, hanem a békeölelés után átbeszélni azt, hogy a következőkben mi lenne a jó irány.

Megtanultuk, felnőttként kezelni egymás „irányítását”. Ez nagyrészt rám vonatkozik persze, hogy a szülői szerepben is nincs utasítás, hanem rávezetés, felvilágosítás, és kérés van. Az ő részéről meg az, hogy figyelmeztet, hogy valamit jobb lesz, ha nem csinálok többet, mert gáz.

Mint kiderült, egy olyan érett embert sikerül így nevelni, aki felnőtt tud lenni egy kapcsolatban majd, és nem csak partneri kapcsolataiban.

---

Ennek kapcsán saját gyerekkoromra is visszatekintettem, milyen is volt a nevelésem. És most, a mai szóhasználattal, akkoriban igen csak szabadelvűnek mondanám. Meglepően hamar felnőttként kezeltek a szüleim, és egyértelműen demokrácia volt a családban. Hogy ezt hogy merték? El se tudom képzelni, de igazán hálás vagyok.

Tapasztalat megosztás volt, aztán azt csinálsz egyébként, amit szeretnél, az emberi életedet szem előtt tartva, de nyugodtan orra esve. Hogy meg volt hagyva a szabad döntéshozatal, és a programokban való részvétel szabad akarata. Hogy megkaptam a vallásszabadságot, a lehetőséget egy másik utónévre. Hogy voltak véleménykikérések. Most látom csak ezt, hogy mennyi mindent kaptam akkor, és mitől adok többet most a gyerekemnek, és mitől fog ő, és így tovább.

És most értem meg azt a kapcsolatot igazán, hogy most, hogy már papíron is felnőtt vagyok egy ideje, a saját szüleimmel milyen felnőtt kapcsolatban vagyok, és hogy miért érzem magam alkalmanként rosszul abban a gyerekek szerepben, amit akkor érzek, ha egyedül átmegyek ebédelni hozzájuk? Vagy akkor igazán, amikor nincs más megoldás, de segítséget kell kérnem. Miért gondolom, hogy csorbul az Én felnőttességem ekkor? Miért érzem egyébként azt, hogy kevesebb lennék, mert gyerek szerepet kell felvennem?

Vajon ők hogy látnak engem felnőttként, felnőtt szerepben, és alkalmanként gyereknek a segítségnyújtás során? Vajon nekik mennyire volt nehéz elengedni az Én gyerek szerepem, azért hogy felnőtt lehessek? Mikor látták azt, hogy azonos felnőtt partner tudok lenni az ő életükben? Mikor lett még jobb a kapcsolatunk felnőtt-felnőtt életünkben, és vajon meddig tudnak/tudunk ebben a szerepben lenni, ebben a bizonyos kapcsolatban?

---

És akkor lássuk a társkereső boncolgatást:

Volt a srác, a tiszta kommunikációs. Aki mindig kijavított. Azonnal falat húztam. De most hogy így boncolgatom, gyerek szerepbe próbált taszítani, azaz ő felvenni a szülő szerepet. Én viszont nem vagyok gyerek, kényszerre meg aztán tuti nem. Juj de idegesített, még most is bennem van az az érzés. Vajon miért akart uralkodni rajtam, valami fölényt szerezni?

Ha ezt nézem, elvonatkoztatva, miért idegesít, ha nem tudok azonos fél lenni? Vagy miért fáj, ha lekezelnek, ha uralkodnak rajtam? Egyébként miért is gondolom azt, azonnal, a másikat nem is ismerve, hogy egyébként egy szintre kerülhetünk? Mert ki vagyok Én, és mit tudok, hogy ezt gondolom?

-

A másik, aki lemondta a randit, ott is voltak alapból ódzkodásaim, mert megbeszéltük, hogy találkozunk. Kérdeztem:

-Hol találkozzunk?

-En megyek….neked ahol es amikor jo…

-Na azért ez nem így működik. Mit csinálnál?

-De igy…en szabin vagyok…teged…veled.        

Raersz kitalalni      

en ott leszek

-Tehát fussunk neki újra. Mit csinálnál? Kávé, bor, sör, csapvíz?

-kávé

-Jó

-Setalunk...napozunk…nevetunk..ihatunk is nem kvt…

Annyira igyekeztem felnőttként kezelni, de nem igazán ment. Már az ékezet hiány is zavart. És ha bele se megyek a szerepekbe, ez engem akkor is irritál. Egy ember, akinek nincs véleménye, és egy ember, aki minden megtesz, és oda megy, ahova mondják. A kutya csinálja ezt, meg a gyerek. De egy 47 éves férfi?

Másrészt szerintem első alkalommal szeretnéd lenyűgözni a másikat, ezért ha van lehetőség, akkor egy olyan terepet vállalsz be, ahol tuti befutó vagy, magabiztos, és szórod a sziporkákat. Vajon ez az ember azt gondolja magáról, hogy bárhol megnyerő tud lenni, azaz korszakokkal több önbizalma van, mint nekem, ez nem kérdés. Ezt továbbvezetve, fel sem merül benne, hogy le kellene nyűgöznie? Jáj, nekem kellene őt?

 

Sokat agyalok, hogy velem van a baj, és túlpörgök, mondjuk ilyen dolgokon, mert biztos lehetne ezt másik oldalról is nézni, és lehet, sőt tutira egyszerűbb is, viszont Én nem szeretném.

Érett fejjel, információk bőséges tudatában, nehéz a párkeresés szúrós ösvényén haladni… találni egy felnőttet, aki felnőttként kezel.