Jó fél évvel korábban fejembe vettem, hogy ok, vannak „alapművek”, amiket jó lenne elolvasni. Fiatal koromban nem szerettem olvasni, kötelezők leginkább filmen a doga előtti hétvégén. És most a nagyfiún látom miért…szörnyű kötelező olvasmányok vannak, nem neki való, és valaha nem nekem való volt egyik sem. Na meg persze ami kötelező, az már rossz, és tini koros lázadás, határok feszegetésébe pont belefér az ezzel szembeni tiltakozás, szóval Nekem sem ment, neki sem. Nem rovom fel Neki.
És aztán telt az idő, de nem szerepelt első helyen az olvasás, hiszen annyi minden mást lehet csinálni az életben. Ok, mondjuk utazás, közlekedés, nyaralás során alap volt, de nem minden jelleggel. És amikor az ember együtt él valakivel akkor nálam az az alap, hogy a másikkal foglalkozom, és nem leülök a kanapéra könyvet olvasni. Inkább főzni, dumálni, játszani, együtt elmenni valahova. De ez Én vagyok. Mindig is értékesebbnek gondoltam ezeket, ki tudja meddig élünk. ( Covid ebben erősen megerősített.) És ezt a szemléletet már a filmekre is kivetítem, miszerint inkább beszélgetek valakivel egy jót, és nem nézek meg egy filmet vagy az éppen rákattanós sorozat következő részét. Azt máskor is tudom, de beszélgetni lehet, hogy nem, vagy játszani, vagy lemenni kosarazni a gyerekkel. Az olvasás ráér, amikor majd egyedül vagyok és semmi nincs.
Most viszont, hogy többet vagyok egyedül, és többet közlekedek változott a helyzet. És az is lehet megértem az olvasásra 42 évesen. Ki tudja. De az igaz, most közlekedéskor előkerül az e-book, már megtanultam átkonvertálni olvashatóra, szóval rengeteg könyv vár rám, és ezekből bőven van sok olyan alapmű, ami nálunk nem volt kötelező olvasmány, de azt gondolom egy alapműveltséghez meg kell, és nem a jó marketing miatt, merthogy nem új könyvekről van szó.
Átküzdöttem magam az Anna Karenina-n is, ezek után bármi jöhet, mondom most. Bár biztos meglesz ennek még a böjtje. (hihihi) Egyébként minden türelmes embernek ajánlom.
Nagyon jó önbizalmi, fejlesztő könyveket olvasok, sok-sok embernek ajánlanám, mert tényleg hasznos, máshogy látni a dolgokat.
És akkor visszatérek az első sorra, végre. Szóval elolvastam a Zabhegyező-t J.D. Salinger-től.
Mindenkinek szívből ajánlom. Rövid könyv, amit oldalszámban nem tudok elmondani (megnéztem 307 oldal, kis méretű könyv) az e-book olvasó, időt mond, mennyi van még hátra, meg hány %-nál tartasz.
1951-ben adták ki. Akikkel beszéltem, mindenki azt mondta, aha nem olvastam, az az a hippi könyv, ugye? Mondanám az.
Teljesen más hangvételű, mint amire számítottam, olykor nem lehet tudni, éppen mesélés van, vagy beszélgetés. De meg lehet ezt is szokni. Nagyon érdekes nyelvezet, mintha a haverod mesélne valamit, könnyed, alapvetően szórakoztató. Olvassátok el.
Két idézet az írótól, a könyvből, csak hogy a hangvételt érezzétek:
„Mindig azt mondom: "Örültem a szerencsének!" - olyanoknak is, akikkel megismerkedni kész szerencsétlenség. De ha élni akar az ember, ilyen dumákat kell bevágni.”
„Engem az ken a falhoz, mikor olyan a könyv, hogy az ember a végén azt szeretné, ha az író iszonyú jó haverja lenne, akit akkor hív föl, amikor akar.”
És a plusz ráadás a film hozzá: „Egy évem Salingerrel” kanadai-ír filmdráma 101 perc, 2020-as.
Szigorúan a könyv elolvasása utánra ajánlom, mert így értesz majd meg mindent a filmből. A legjobb, hogy a film igaz történet. Joanna Rakoff története. Ma is élő író, újságíró, költő, kritikus. (A film egyébként könyvben is kapható….)
Mindenkinek jó olvasást és utána filmezést.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése